Budapest, 1969. (7. évfolyam)

1. szám január - Granasztói Pál: Milánó

szegélyezett, de valami módon izgalmas és az összképe mégis szép. Megint érezhettem, mennyire eltávolodtam a városépítészetben a kész, a végleges, a már már díszletszerű formáktól — ez a mozgalmas, alakuló, lüktető kép nagyobb hatással volt most rám, mint sok formásabb, szebb. De lehetett ennek más oka is, ami mindenekelőtt az emlékezet problémáját, mondhatni: az emlékezet megbízhatatlanságának nyomasztó érzést keltette fel. Megpillantottam ugyanis valamit, amit annak idején, ha csak egy percre is, de látnom kellett. S esküdni mernék, hogy most láttam először. A Dóm átellenében a térről induló széles, egyenes, emígj. feltehetően a századvég táján szélesített, kialakított, bérházakkal szegélyezett utat, lüktető forgalommal. S a túlsó végében, a tengelyében mintegy másfél kilométernyire egy hatalmas, tornyos, bástyás pirosló várkastélyt. Nem kisebbet, kisebbszerűt, mint a Dóm. S nem kisebb egykori urakét, mint a Sforzákét. Ettől újra elámultam. S arrafelé indultam. A sors úgy hozta, hogy újból el kellett tévednem. Villamosok rajzottak abba az irányba is, időm kevés volt, úgy gondoltam, villamoson megyek oda. Felszálltam egyikre, amin a táblán elől ez a szó állt: Castello. El is indult feléje, majd félúton jobbra elkanyarodott egy másik útra, s jócskán elvitt arra. Mint kiderült, egy ilyen külváros felé tartott. Nehezen vergődtem vissza a várkastélyhoz. De talán jobban jártam, mert most oldalvást érkeztem. S így megpillantottam nemcsak homlokzati, díszletnek is vélhető, hanem teljes térbeli valóságban, nagyságában. Árkok, parkok övezték. Talán az egykori Újépület lehetett Pesten félig-meddig akkora, a mai Szabadság tér helyén. Bent udvarok sora, árkádok, kívül óriási csipkézett bástyafalak, saroktornyok. Nem az volt a döntő érzésem, hogy szép — ahhoz ez a rozsdaszín, alighanem erősen restaurált, dísztelen tömkeleg túlságosan brutális s egyben muzeális volt — múzeumnak is használják —, hanem újból, s most már Milánóban harmadízben: a méretek! Ennél nagyobbat e nemben sem látni, sem elképzelni nem lehet. A versailles-i palota jóval hosszabb, de nem nagyobb szabású. S ez itt nem parkban áll, hanem egy városban, a közepén, szembeállítva a Dómmal. Egy városban, ahonnan reneszánsz kori ideális, csillagzat alakú erődített várostervek is származnak, s épnen a Sforzák számára készültek. Elgondolkodtam: miért kellettek éppen a Sforzáknak, végtére koruk sokféle európai hatalmasságai közül az egyiknek, ekkora méretek? S általában ennek a városnak, városállamnak, mely erős volt, virágzó, de sok máshoz hasonló a méretében, az erejében. A vidék, a táj sem mutat efféle végletes méreteket emitt Itáliában. S miért kellettek ezek a döbbenetes méretek a pápáknak is, a rómabelieknek ? Valahonnan az ókorból, a régi rómaiaktól származhattak, de amazokhoz vajon honnan? Nem a térben, az anyagban, a szükségletekben, hanem az emberekben éreztem mindennek, ezeknek a méreteknek, ennek a bőségnek az eredetét. S egyben Itáliának egy újabb arcát pillantottam meg; huszonöt éve enynyire még nem hatott rám. (MTI Külföldi Képszolgálat - Bürger Gertrud felvételei) Gótikus tornyok Milánóban 25