Budapest, 1969. (7. évfolyam)

1. szám január - Granasztói Pál: Milánó

I nó belvárosa óriási, középkori szövevény, többszöröse a budapestinek, s nagyobb a bécsinél is. Történeti határait, sokszögű alakját a térképen is jól lehet érzékelni. A középkor egyik legnagyobb városa volt. S hiába újult meg oly mértékben, még a századfordulóban, hogy ma nagyobbrészt ez időszakból való bérházsorokból, kisebb sugárutakból, körterekből áll — milyenbe előző nap a taxival magam is elérkeztem, — ezt a középkorias szövevényességét megőrizte. A megújulás nem volt oly erőszakos és átfogó, mint Párizsban; mindenfelé, de inkább részletekre szorítkozva történt. így hát az egész belváros voltaképpen óriási halmaz, amiben a nagyságán kívül már csak azért is nehéz eligazodni, mert irányt mutató torony, hely, útvonal alig akad. Emellett mindenfelé csaknem egyképpen sűrű, forgalmas, nyüzsgéssel telített, amint azt már előző nap is, áthaladva rajta érzékelhettem. S ebben a szövevényben, az újabb házsorok között bújnak meg egy hatalmas múlt imitt-amott felbukkanó emlékei, amilyent szintén már az előző napon láthattam a római oszlopoknál, majd otthon, a S.M. delle Grazie-t megpillantva. A többi is emígy bukkan fel, rendszerint váratlanul. Még — torony hiányában — a Dóm is. Mert persze oda igyekeztem. Ez maradt azóta is a város kellős közepe. Az első, ami feltűnt, hogy fehérlik. Nem így emlékeztem rá, talán ezt is tisztították közben, köveit cserélték. Vagy talán hajdan más megvilágításban láttam. Most sem lelkesített. Mégis az óriási, százfiálés, cikornyás, cizellált felületén szinte szétporló gótikus Milánó új negyede tömkeleg — alapformájában egy egyszerű nyeregtetős toronytalan épület — láttán éreztem, hogy nem ok nélkül sorolták valaha a világ csodái közé. Valami tüneményszerű van benne, az architektúra izzásának olyan foka, amit túlhaladni aligha lehet. Erre volt szükségük, igényük, s megépítették maguknak. Belépve viszont elámultam. Akár előző napon, a római oszloprend láttán. Ez a belső nagyobb, legalábbis nagyobbszerű, mint bármi, amire hirtelen visszaemlékeztem. Nagyobb a Notre Dame-nál, s az új párizsi, ugyancsak óriási vasbeton kiállítási csarnoknál, amit nem sokkal előbb láthattam. Egyszerűsége, a cikornyás külsőhöz mérten szinte puritán volta még fenségesebbé teszi ezt az öthajós gótikus csarnokot. Csak álltam, álltam, mintha nem tudnék betelni ezzel a térrel. Nem is lehet. Ez valami más dimenziója a léleknek, mint amilyenben mi élünk, akármekkorára tágítottuk is a világunkat. Jacques Maritain szép mondása jutott eszembe, amit csak emlékezetből tudok idézni. Ilyenféleképpen hangzik: — Nincs az anyagi világnak az a bősége, nagysága, ami nem volna még mindig valami túlságosan kisszerű, szűkre szabott az emberi szív dimenzióihoz képest. Kilépve e homályos, kongó, hűvös csarnokból, odakint a vakító fényben az életnek olyan izzása, sűrűje fogadott, ami talán csak itt, Itáliában lehetséges. Galambok, árusok, reklámok, turisták, autók, villamosok. Hatalmas tér, lüktető forgalom. Ez a főtér érdektelen alakú s mondhatni csúnya, legalább is mindenféle házakkal f A Santa Maria delle Grazie A „Gali 24