Budapest, 1969. (7. évfolyam)

1. szám január - Granasztói Pál: Milánó

Granasztói Pál VÁROSOKROL IV. Milánó Itália földjére — egy májusi végi kora reggelen Párizsból jőve — éppen huszonöt év múltán léptem újból, s bár ez a torinói pályaudvar peronján történt, meghatódtam. Mindentől. Még az első olasz espresso kávétól is. Sőt az első kis csalódástól is. Megnéztem, melyik peronról indulok tovább, s a végében kis táblát láttam: „Composizione dei treni" felirattal, alatta gyerekjátékként kis kocsikból kirakva az innen majd továbbinduló vonat összeállítása. Jól látszott, hol lesznek az első-, a második osztályú, a közvetlen kocsik, az étkező. A peron még üres volt, majd betolták a vonatot — egészen másként összeállítva. Mégis boldog voltam, s az úton tovább mindent kíváncsian néztem, szinte szívtam magamba: a fákat, a házakat, a tornyokat, a mozdonyokat. Valamikor régen, amikor feleségemmel Velencén át utaztunk Párizsba, csak néhány órára szálltunk ki Milánóban. Bementünk villamoson megnézni a Dómot, ami nem tetszett nekem. Túldíszített, csak külsőségeiben gótikus, nyomasztóan nagy épületnek láttam. Másra nem is emlékszem a városból, az akkor új, sőt új rendszerű villamosokon kívül: a hosszú zöld kocsik egyesével, gyorsan, simán jártak, hátul kellett fel, elől leszállni róluk. Ez a rendszer később innen terjedt el. Viszontláthattam ugyanilyen kocsikat később Rómában is. Akkor jobban tetszettek nekem itt Milánóban, mint a Dóm. Mégis, most izgalommal nézegettem ki a taxiból. Elsőnek a pályaudvarral szemben felépült, s képről ismert Pirelli magasházra, erre a csodálatos arányú, alakú, színű alkotásra — emígy: ablakból, alulról. Szinte le kellett guggolnom, hogy láthassam a csúcsát. Mindinkább a sűrűjébe, mind nagyobb nyüzsgésébe értünk a városnak. Egy pillantásra, ily sokadalom közepette felfehérlett a Dóm is. Majd kevéssel odébb szíven ütött valami. Meg is kértem a sofőrt, álljon meg. Hatalmas, házmagasságú római oszlopok rendjét láttam, — romjaikban, párkánytöredékekkel ugyan, de álltak. A romok között villamos haladt át. Úgy emlékszem, elérzékenyedtem; annyi év után újra, az első igazi, álló római oszlopok láttán. Hiszen másutt, északabbra már csak alapfalak, alaprajzok láthatók. A ház, amibe érkeztem, a hosszú és kanyargós utazás után, minduntalan megtorpanva a hatalmas forgalomban — századeleji, csaknem luxus jellegű, még újnak mondható bérháznegyedben volt. Olyasfélében, mint nálunk a Szabadság tér közvetlen környéke. Maga is előkelőnek látszott, emeletenként egy-egy lakással. Az a lakás, ahol már vártak, a legtetején volt, függőkertszerű kis terasszal. Kiléptem rá, körülnézni, jobb- és balfelé mindenütt ilyen teraszokat, bérházakat lehetett A Dóm látni. Szemben pedig, s részben alattunk egy nagy, egyszerű, vöröstéglás, kupolás és kampanilás templomot. Gótikusnak, kupolája reneszánsz korinak látszott, hozzá épületek, udvarok csatlakoznak. Előtte, egy napsütötte kis téren, autocarok álltak, turisták csoportosultak. Megkérdeztem házigazdámtól, mi az. Kiderült, hogy a Santa Maria delle Grazie, amelynek refektóriumában Leonardo da Vinci „Utolsó vacsorálja látható. Milánót csupán nagy, új ipari, kereskedelmi központnak könyveltem el magamban, holott tudnom kellett múltjáról. S most itt állt a szemem előtt. Ez az egy nap, másnap délig, valami varázslatos, egybemosódó körforgásban telt el — újnak és réginek körhintaszerű váltakozásaival, eddig alig látott intenzitással, töménységben. A körforgás érzete onnan ered, hogy házigazdám kis kocsiján körbe vitt még aznap csaknem valamennyi új, külső városrészben, a kivezető új autópályákon. Ide-oda cikáztunk, forgolódtunk, forgathattam a fejemet. Sokkal több változatban s közelebbről láthattam ugyanazt, mint Párizs környékén; láthattam akkor elkészült, vagy még épülő új városrészeket, lakótelepeket, sőt a belsejüket is, hatalmas térségeket, óriási, különös, hajlított alakzatú házak között. Rögtön feltűnt, hogy ezek az új épületek itt csaknem mind szebbek, jobb kivitelűek, formáikban változatosabbak, mint a franciák, nem szólva a mieinkről. Az a sematizmus, ami a múlt században, helyesebben már a klaszszicizmus óta belepte Párizst, innen méginkább érződött. Mert ott még az új építészet is másoltabbá, hidegebbé, egyhangúbbá vált, míg itt ilyesmit nem érezhettem. Mondhatni, csaknem csupa szép új házat láttam: színes — türkizkék, opálos, smaragdzöld vagy fekete — burkolatúakat, mind kiváló minőségűeket. Mozaikszerű váltakozásaiban némelyik ilyen színes torony-, iroda-, lakóház a napfényben szikrázva, szinte szép szoborként, egy szebb jövő hírnökeként magaslott fel a derült égbolt alatt, a lombardiai lapályban. Távol látszottak — az egyik ilyen magas ház tetejéről — az Alpok kéklő vonulatai, amiket Felice, Stendhal hőse a Chartreuse de Parme-ban látott a templomtoronyba rejtőzve. Kezdtem visszanyerni — miként Párizs körül is már a város ottani újabb alakulása — most ezeknek az új épületeknek a jóvoltából az eljövendő alkotásokba, architektúrába vetett hitemet. Ami sok-sok vigasztalan, tökéletlen mainak a láttán már-már megingott bennem. S itt fogott el újból az az érzés, hogy hátha mégis Itália maradt az igaz architektúra termőföldje, mondhatni innen áradt szét s vált mindenfelé egyre sematikusabbá. Még Versailles-ben a Place Vendome-on is. Kivéve persze a gótikát. Szédelegve értem, félnapos ide-oda kocsikázás után vissza a belvárosba. Voltaképpen láttam a jórészt még épülő, új Milánót. Kisebb mint a párizsi régió, de összefogottabb, áttekinthetőbb. S így is hatalmas gyűrű a korábbi város körül, mindenfelé átszelve új autópályákkal. (Ezeken fizetni kell!) Alkonyatkor, hazajövet, észrevettem többfelé — s ilyent Bécsben, Párizsban nem láttam — elöregedett belső városrészek, többemeletes bérházak bontását, a helyükön már többfelé emelkedő újakat. A harminc emeletes Pirelli házhoz hasonló jó néhány magasházat is, sikerülteket, mégha nem is olyan szépeket, mint ez a remekmű. Kezdtem látni, hogy itt valami más történik, mint egyebütt: itt csaknem az egész város, a belseje is újul. Nem merevedik díszletté. Hiába hallottam, olvastam erről, ezt látnom kellett. A belvárosból aznap egyébként még sokat nem láthattam, csak amennyit egy autó ablakából lehet. Milánó, s egyben Európa egyik legszebb, legelegánsabb, keskeny, hosszú üzletutcája kivételével, ahol kiszálltunk; a nevét elfelejtettem. Hazaérkezve, nyárias estén vacsoráztunk a magasban, a teraszon, szemben a S.M. delle Grazie kupolájával. Különös, erős, szénsavas vörösborral itattak. Fejembe szállt, szédelgésem nőtt. Váratlanul — mert e várostól úgyszólván mit sem vártam, inkább látogatóba érkeztem — úgy éreztem, hogy a sors vezérelt ide, visszaadni a városok, az építészet jövőjébe vetett hitemet. S alig vártam, hogy másnap délig — akkor már tovább kellett utaznom Velencébe, egy konferenciára — megismerjem belvárosát is. Reggel, amikor be akartam oda menni, eltévesztettem az irányt, és kifelé indultam az egyik villamoson. Ilyen még nem történt velem városban. Térkép nélkül is többnyire jól tájékozódom. Sőt szívesebben is megyek az orrom utám. Most azonban szereznem kellett egy térképet, s böngésznem. Nem ok nélkül tévesztettem el éppen 180 fokkal az útirányt. Milá-23