Budapest, 1969. (7. évfolyam)

5. szám május - Beszélgetés Spiró Éva Ybl-díjas építésszel

Líra és logika Beszélgetés Spiró Éva Ybl-díjas építésszel Koffán Károly felvétele A Külkereskedelmi Főiskola makettja Az interjú, mesterségünk szabályai és sablonjai szerint, így kezdődött volna: „Miért lett építész ?" ő tehet róla, hogy kitérővel indult a beszélgetés. — Miért nem lett színésznő ? Nem szépsége sugallta a kérdést, hanem a szeme, a mosolya. Az arcjátéka, amely szöveget helyettesített és a szavaknak hangsúlyt adott. S az orgánuma... Az ember szíve'sen hallaná a színpadon. Hát nem pazarlás ezzel a hanggal a kőműveseket ösztökélni, hogy az építkezésen ne a saját fejük után menjenek, — és nem A néma leventét rábírni, hogy megszólaljon végre? — Színésznő? Tulajdonképpen az szerettem volna lenni. Gimnazista koromban versmondást tanultam, s egy műkedvelő csoport tagja voltam. Akkor búcsúztam el a színpadtól, amikor az előadáson a szereplők közül egyedül én jelentem meg és a portás hazazavart: „Mit keres itt, hát nem tudja, hogy megszálltak bennünket a'nácik?" Nem tudtam. Egész nap a fellépésre készültem. Két hónappal ezután jelesen érettségizett a Mária Terézia leánygimnáziumban. Az igazgató így búcsúztatta a lányokat: „Kívánom, mindenkinek úgy alakuljon az élete, ahogy eltervezte. Még annak is, aki építészmérnök szeretne lenni." Ez Spiró Évának szólt. Mert abban az abszurd világban ez abszurd kívánság volt. A Műszaki Egyetemre nem vettek fel lányokat. — Hogyan jutott eszébe ez a pálya? — Minden művészet érdekelt. Ügy hittem, ügyesen rajzolok — és jó matematikus is voltam. Amikor a kérdőíveket kitöltöttem, felderengett egy emlék. Valahol, valamikor, valaki ifjonti lelkesedéssel bizonygatta nekem: ez a legszebb hivatás! — Akkor olyan sok lány jelentkezett a Műegyetemre, hogy a tanárok meghökkentek. A MADISZ titkár így üdvözölt bennünket: „Őrizzék meg akkor is nőiességüket, ha véletlenül diplomát szereznek." Egyik se volt könnyű. Ám Spiró Évának van stílusérzéke, nyilván tudja: a kemény szó, az ellentmondást nem tűrő hangsúly, a szögletes mozdulatok igen rosszul állnának neki. Ehelyett a belőle áradó lírát logikával párosította. S ezt nemcsak lényegre törő előadásmódjából, meghatározásainak pontosságából és kifejező erejéből lehet észrevenni — alkotásai is erről vallanak. így, aki az embert s munkásságát jobban megismeri, végül arra a megállapításra jut: ha valaki tehetséges, nem baj, ha szép is, kedves is. Az egyetemen ösztöndíjat kapott, s a kezdet kezdetétől dolgozott. — Az első önálló munkával 19.'g-ben bíztak meg: a tatai olimpiai edzőtábor tornacsarnokát építettem. Zilahi Istvánnal kezdtem el, majd egyedül folytattam. Mint művezető minden alkalommal gyomorgörccsel mentem ki az építkezésre. Féltem, hogy olyasmit kérdeznek, amire nem tudok válaszolni. Az volt a szerencsém, hogy mindig kitűnő építészek mellett dolgozhattam. Egyik mentorom Dávid Károly volt, a Népstadion tervezője; én ott építésvezetőként működtem, nagy szorongások közepette, minden kivitelezési gyakorlat nélkül... — S mire jutott? — Egy elhatározásra. Hogy tervezni fogok. Mindig is azt szerettem volna. Annyi középület és lakóház épült a tervei szerint az országban, hogy nem tudja számon tartani. — Abból a lakóház-típusból, amelyet 1960-ban terveztem, épült a legtöbb az országban. De ma már másképp csinálnám. És másképp az iskolákat, bölcsődéket, óvodákat, kórházakat, éttermeket, pedagógus-lakásokat, s egyáltalán: mindent. A sok dicséret, a pályázatokon elnyert sok első-, második- és harmadik-díj, az önelégültség ellen védekezik a túlzott önkritikával? Nem. Hanem a technika, az építőművészet rakétasebességű fejlődése sodorja magával. S ha házait még ötven év múlva is elismerik, ő már ma is meghaladottnak látja, ami tegnap elkészült. Már nem szereti őket. — Mégis, budapesti épületei közül melyiket kedveli legjobban ? — Talán az újpesti tízszintes lakóházat. Nagypaneles, magyar rendszerű, poligon üzem termékeiből épült. A lakásokba elmozdítható válaszfalakat terveztem, hogy a szobák számát csökkenteni vagy növelni lehessen, aszerint, ahogy a lakók életkörülményei változnak. Itt még a 36 négyzetméteres garzonlakásban is lehet családot alapítani. Van egy hálófülkéje és egy nappalija — a nappaliból egy fallal leválasztható a gyerekszoba. — Szeretem a budafoki nyugdíjas házat is, mert nemcsak művészi elképzeléseimet, hanem lakáspolitikai elgondolásomat is megvalósíthattam benne. Hogy valami művészi érték lesz-e vagy sem, az különben is csak a kivitelezés után dől el. Én is szétnéztem egyszer a nyugdíjasok házában. Már akkor feltűnt, hogy az épület mennyire alkalmazkodik az idős emberek mozgásához, szokásaihoz. A tervezőnek gondja volt arra is, hogy a fürdőkádból könynyűszerrel kiléphessenek, hogy a lépcsőn biztonságosan járhassanak. Az épület belső kialakításával arra törekedett, hogy ne szállodában, hanem otthon érezzék magukat a lakók. Visszavonulhassanak, ha akarnak, és összejöhessenek, ha ahhoz van kedvük. S akinek van hobbyja, barkácsolhasson is. Reméli, hogy más lakónegyedben is épül ilyen ház, amely az öregeket megmenti a tartási szerződéstől, az albérlőtől — és lakásukat fiatal házasok számára szabadítja fel. Spiró Éva, amikor tervez — mint minden jó építész —, először aprólékosan elgondolja, hogy ki él majd abban a lakásban, s azon igyekszik, hogy kényelmesebben, okosabban, boldogabban élhessen, mint azelőtt. Nemrég Székesfehérvárott egy remek munkásszállót épített, könyvtárral, klubhelyiségekkel s a szálló mellé bisztrót, eszpresszót és vendéglőt is. Igen elszomorodott, amikor a tv megbírálta, mert az emeletenkénti főzőhelyiségekben nincs elég főzőlap, s így nem minden lakó készítheti el mindennapi vacsoráját. Holott a munkások keresetéből telik arra, hogy önköltségi áron, 6 forintért vacsorázhassanak az étteremben, amely nekik 15