Budapest, 1969. (7. évfolyam)

5. szám május - Fábry Zoltán: „Pesten jártam iskolába, kukk ...”

Az újpesti tízszintes lakóház (MTI fotó) készült. A lakbér a vacsorával együtt még így is kevesebbe kerül, mint az ágybérlet, ahol szintén nem lehet főzőcskézni. Az építész életmódot formáló „hatalmán" bizony nem egyszer győzedelmeskednek még a szokások. — A Belváros újjáépítésének pályázatán is részt vett, és második díjat kapott. Az első díjra nem lett volna érdemes ? — Nem. Az én tervem rosszabb volt. Ritkán hallott válasz. Nyugodt, tárgyilagos. Annak nagyon örül, hogy a Váci utcát átívelő híd terve megvalósul. Eszpresszó lesz rajta, ablakából a nyüzsgő Belvárost lehet majd nézegetni. Most luxuslakásokat épít a Gellérthegyen, diplomatáknak. — És müyen az építész lakása ? — Meglehetősen rozoga. Majd egyszer arra is sor kerül. Talán a negyedik ötéves tervben. Kovács Judit A Budafoki „Nyugdíjasok házának" hallja. Heltai László felvétele Fábry Zoltán „Pesten A címen és a tényen sokan fognak csodálkozni és a köztudat zavarodottan kapja fel a fejét. Érthetően. Beidegzettséget nem tanácsos megzavarni. Ha valakit egy címkével elskatulyáznak, nincs az az Isten, aki ezt elmulasztaná róla. A nevemhez tapadt „stószi remete" a kényszerképzetek egész sorát táplálja, melyek itt-ott már legendává terebélyesednek. A rendhagyó tény csak ellentétek felvillantásával válik érthetővé és — érdekessé. Hogy itt és így tévedések születnek, beidegzettségek állandósulnak, ez már a képzetek logikus velejárója. A rólam szóló magyarországi kritikákban, ismertetésekben, riportokban az ellentét kiugrasztására gyakran használják fel — olvasó csodálkozz! gesztussal — a hatásos poént: íme, egy magyar író, aki még sose járt Budapesten! Hetvenedik születésnapomon, a két év előtt a pesti Szépirodalmi által kiadott Válogatás (Hazánk, Európa) előszavában még Simon István is ezt írja: „Gondoljuk el: majd félszázada jelentős magyar író, de még nem járt Magyarországon." — Amikor a „Budapest" főszerkesztője most cikket kért tőlem, önmagától adódott a téma. Egy tévképzet korrigálására jobb alkalmat nem is kaphattam volna. Átutazóban, Rozsnyóról, gimnáziumi kirándulásokon (Fiume, Velence, — Balaton) kétszer is megnézhettem Budapestet. 1913 pünkösdjén az FTC pályán még a Sunderland—Blackburn Rovers mérkőzésen is ott szoronghattam (a másik csapat nevében nem vagyok biztos). A losonci tisztiiskolából is lerándultunk egyszer szombat-vasárnapra 1915/16 fordulóján. A világháború diákembernek jelentette a legnagyobb kiesést: évekkel vetette vissza tanulmányaiban. Micsoda izgalom volt, amikor 1918 tavaszán megjelent a rendelkezés: a főiskolákon a hadviseltek részére három hónapos pótszemesztereket tartanak, aki igénybe akarja venni e kedvezményt, adja be kérvényét. Az olasz fronti nagy júniusi offenzíva előtt álltunk: a Monte Assolonén nem igen reménykedhettem. És egy éjszaka mégis megjött a felváltás és talán az életbe mentés, mert tiszttársam, kinek átadtam a századot, az offenzíva első napjaiban elesett. így kerültem, mint magyar—történelem szakos bölcsész Budapestre, az egyetemre. Az Üllői út és Szentkirályi utca sarokházában, a Luther"Otthonban laktam. Az internátus igazgatója egy szepességi származású nyugalmazott alezredes volt, aki most mintha feléledt volna: a sok zászlós, hadnagy, sőt főhadnagy egymásután és „vorschriftosan" jelentkezett nála. Különben patriarchális volt minden: ebéd alatt ezredesünk nagy csibukjából pöfékelve sétált az étteremben az asztalok közt. Négyessy, Melich, Szinnyei, Marczali, Domanovszky, Mahler Ede és Alexander Bernát előadásait hallgattam. Szorgalmasan látogattuk az órákat, de a szünetben a harctéri helyzetet latolgattuk, hisz a nagy offenzíva csúfos kudarcba fulladt és félő volt, hogy a