Budapest, 1969. (7. évfolyam)

1. szám január - Vincze Oszkár: Az ingatlanvagyon karbantartása

Geleji Dezsővel és Biringer Lajossal 1912-ben (Pollacsek középen) Pjatniczkij — hosszú a névsor! Legtöbbjüket kezelte is, hiszen ragyogó karriert futott be Moszk­vában — ahol 1921-től kisebb­nagyobb megszakításokkal élt —: a Kreml kórházának volt fül-orr­gégésze, majd igazgató főorvosa. — Engem csak 1939-ben, két évvel Kun eltűnése után vittek el. És úgy adódott, hogy csak tizenöt év múlva lettem szabad. Nézem, szótlanul. Erről Jász elfelejtett informálni. Csak any­nyit tudtam, hogy ő volt Kun Bé­la egyik legbensőbb munkatársa. Meg a ragyogó karrier ... Megdöbbenésemre is derűs te­kintet a válasz. — Tulajdonképpen az életben­maradásomat is a hivatásomnak köszönhetem. Elég nehezen bírtam eleinte. Kocsis voltam, ez az igaz­ság. És semmi okom nem volt azt remélni, hogy elkerülöm oly sok ki­váló forradalmár társam sorsát. Csakhogy nagyon megbetegedett a tábor GPU vezetőjének a kislá­nya. A helyi orvosok lemondtak róla. Az apja kivitetett a gyerek­hez. Jól tudta, hol dolgoztam év­tizedekig. A kislánynak agytá­lyogja volt, ezt valóban elég nehéz felismerni. Megmondtam, csak az operáció segíthet. A diagnózis be­igazolódott, s ami fő: a műtétem sikerült. A GPU vezető hálából áthelyezett a kórházba. Hát így bírtam ki a tizenöt évet. * Hogy életben maradunk-e ilyen-amolyan megpróbáltatások után, testi-lelki erőnlét s szeren­cse dolga. A titok: hogyan őriz­zük meg önmagunkat, hűségben, egy életen át? Azok voltak a nagy idők! — mondjuk a i8,i9-es évekről s tisztelgünk az akkor ifjú forra­dalmárok, a mai veteránok előtt. De éppúgy nagy idők voltak, amit mi éltünk-csináltunk végig fiatalon, nem egészen harminc év múltán. S tiszteljük, becsüljük egymásban máig — holtig — a harcostársat, a munkatársat. És a mi fiaink? ők talán nem élnek nagy időket ? Aki idegszálaiva! érzékeli, hogy minden pillanat Nagy, hogy ezek­ből áll össze az Idő, amiben min­den elmúlt pillanat már történe­lemmé súlyosul; aki minden pü­lanatot úgy igyekszik befolyásol­ni, hogy a történelem kerekét az előbbrejutás irányába segítse; akit nem képes megbénítani sem­milyen átmeneti zökkenő vagy éppen kiábrándító hiba; aki te­hetetlenségében sem válik közö­nyössé vagy kivált cinikussá; aki meg tudja őrizni derűjét szemé­lyes bajai ellenére, mert tovább A Kreml-kórházban Bulganyinnal Dimitromal a Szovjetunióban lát saját élete korlátainál — az ilyesféle ember a forradalmár. Akár fiatal, akár öreg. De az igencsak közös az egy­mást követő-váltó generációkban, hogy többnyire mindenki már ifjan lesz forradalmárrá. Hogy honnan jön? Teljesen mindegy. A döntő: hogy mit érzékel maga körül a valóságból? * Pollacsek Lászlónak az édes­apja is orvos volt. Falusi köror­vos. Eszterházy hitbizományán akkora, égbekiáltó különbség volt a parasztok, a bányászok meg a hercegi tisztviselők életkörülmé­nyei között, ami még gyerek­szemmel is iszonyúnak tűnt. A serdülő fiú pedig már kifejezetten kellemetlenül érezte magát oda­haza. Amikor aztán a soproni kö­zépiskolába került, nyilván nem véletlenül barátkozott össze az­zal a társával, aki nála egy lépés­sel előbb járt: Geleji Dezsővel. Az evangélikus tanító fia tudato­san humanistának vallotta ma­gát, érdekes olvasmányokkal látta el, magával v<tte a szociáldemok­raták izgalmas gyűléseire. Pestre kerülvén egyetemre, már termé­szetesen vezetett útjuk a Galilei Körbe. S néhány év elteltével: az elsők között találkozik Kun Bélával és vállal az első perctől minden megbízást.. . * Kétszer írták róla, hogy meg­ölték. Egyszer, amikor Horthyék alatt lebukott — akkor éppen ha­zaküldték illegális munkára, s a bécsi sajtó már kivégzéséről adott hírt —, és másodszor: 1938-ban! Egy hazai lapban, öles címbetűk­kel, az első oldalon jelent meg a terjedelmes cikk meggyilkolásá­ról — holott akkor még zavarta­lanul dolgozott. Az emlékek közül ez a lap-pél­dány is előkerül. Idehaza őrizte meg a nővére, aki keservesen el­siratta. Ő csak hat esztendeje ér­tesült erről, amikor végérvénye­sen hazatért Magyarországra. * Az ötven esztendőből tehát mindössze az utóbbi tizenöt telt viszonylagos nyugalomban. Hon­nan hát ez a megingathatatlan derű? Az elmúlt fél évszázad, a történelem viharai, s a nálunk­nál is többet megélt forradalmá­rok erre is megtanítanak bennün­ket. Mi pedig a fiainkat. Kövendi Judit 19 A Mai Nap 1938. augusztus 17-i számából... (Repró: Szelényi Károly)

Next

/
Thumbnails
Contents