Budapest, 1969. (7. évfolyam)

4. szám április - dr. Szekeres József : Külföldi szemtanú Buda 1849. évi ostromáról

a császári csapatok bevonultak és gyárunk 18 napos őrzése után elvették azokat, anélkül, hogy áruk kifizetésére vonatkozóan a legcsekélyebb igyekezetet is mutatták volna. De ez nem volt elég, még nagyobb szerencsétlenség is várakozott ránk. Február 3-ról 4-re virradó éjjel történt, hogy az éjjeli őr „Tűz van a házban!" vészteljes kiáltással felébresztett: az a kis ház, melyet bátyám a lovak és kocsik elhelyezésére bérelt, teljes lánggal égett. Mi azt sem tudtuk, mit tegyünk. Heves szél fújt, az utcák néptelenek voltak, minden mély álomban szenderült, vészharang nem hallatszott. Így tartott ez mintegy félóra hosszat, amíg munkásaink összegyűltek és bámulatos állhatatossággal a tűz megfékezéséhez láttak. A szél iránya is megfordult, a tűz öt óra hosszat tombolt, 8 házat elhamvasztott, melyek tövig leégtek ... Nemsokára a császári csapatok Windischgrätz herceg vezetése alatt a magyarok ellen vonultak, akik azonban igen erősek voltak. Csata csata után következett s a császáriak, elfogyva embereik, meghátráltak a magyarok előtt; hogy a magyarokat feltartóztassák, amikor Budát elérték, a hajóhidat felgyújtották és egyetlen hajót sem hagytak sértetlenül." A hajóhíd felgyújtása 1849. április 24-én történt, Pest kiürítése után, míg az épülőfélben levő Lánchíd felrobbantására irányuló kísérlet sikertelen maradt. A lakosság nagy örömmel fogadta az osztrákok elvonulását, amikor elterjedt a hír: Hentzi tábornok több ezer katonával és számtalan ágyúval visszamaradt Budán és védeni készül a várat. Később az osztrákok felhívták a lakosságot, hogy kéthavi élelmiszert szerezzenek be. Május első napjaira készült el az új hajóhíd, amelyen a honvéd csapatok akadálytalanul átkeltek és 4-én elfoglalták Buda elővárosait. Görgey eredménytelen várátadási felhívása után megkezdődött a várfalak ágyúkkal való lövetése. „Május 4-én — folytatódik a levél — a császári előőrsök a sáncokig húzódtak vissza, amelyek a vártól a Dunáig nyúlnak és magukba foglalják a Lánchídfőt és a vízművet, amely a vár ellátását biztosította. E napon egy magyar tiszt egy közkatonától kísérve az előőrsök felé haladt, amikor a két magyarra golyó- és kartácstüzet zúdítottak. Egy lövés sem talált, ellenben a tömegből több polgárt és asszonyt megöltek. A lövöldözésre a magyarok előnyomultak és sikertelenül próbálkoztak a sánc rohammal való elfoglalásával. Ezután megszállták a hegyeket és lőni kezdték a várat, amire a várbeliek hasonlóképpen válaszoltak. Éppen ebédeltem és nem mehettem haza, mert az utcán golyó golyó után röpködött és ahol a katonaság tartózkodott, egy embernek sem volt szabad mutatkoznia. Mivel ez a lövöldözés hosszú ideig tartott, a legnagyobb életveszedelemben haza szaladtam. Kilenc óra hosszat lőtték a házakat és a katonaságot, de tűz sehol sem támadt, ellenben a magyarok egyfolytában szállították a sebesülteket és a halottakat a házakba és a kórházakba. Házunk mögött hat üteg volt felállítva, 12 fontos ágyúkkal és két hadosztálynyi gyalogság. Az osztrákok először nem vették észre őket, később azonban spionok elárulták helyüket s így az osztrákok éjjel 12 órakor elkezdtek ezekre is tüzelni. Egy ideig eredmény nélkül, majd ezt észrevéve tüzes golyókkal és bombákkal kezdtek el dolgozni. Egy ilyen bomba, ha meg van töltve, 135 font súlyú, ahova esik, ott mindent elpusztít, mivel eséskor szétrobban. A tüzelés következtében a szemben levő katonai szénraktár meggyulladt, erre a magyarok visszavonultak. A tűz borzalmas volt és nekünk szörnyű éjszakát okozott, mert minden pillanatban attól kellett félnünk, hogy gyárunk is meggyullad s oltása nem lesz lehetséges. Egyik golyót a másik után lőtték, ott repültek a fejünk felett és mellett és sehol, még a pincénkben sem voltunk biztonságban. Az osztrákok 9-én reggel öt órakor Pestet kezdték el bombázni, romantikusan csúnya látvány volt, az egész város füstben úszott, egy házat sem lehetett látni, csak golyókat, gránátokat, bombákat — egyegy pillanatra, amint az égboltot a magasban átszelték. A bombázás megszűntével a füst eloszlott és mindenki csodájára csak egy helyen égett tűz. 10-én az osztrákok felszólították Buda lakosságát a távozásra, mert teljes erővel lőni fogják a várost. Bátyánk ekkor üzleti ügyei miatt eltávozott s én 12 munkást véve magamhoz, őriztem a gyárat. Buda teljesen ki volt halva, élelmünk csak kenyér volt, azt is néha veszély közepette a legtávolabbról tudtuk megszerezni. Az osztrákok szünet nélkül tüzeltek, Buda számos helyen égett, de mi csodálatra méltó egykedvűséggel szemléltük a közelben kitört tüzeket. Amikor Buda már annyira égett, hogy a várbeliek éjjel is láthatták az utcákat, akkor beszüntették az ágyúzást. Teljes 12 napon át csak kenyérrel táplálkoztunk, borunk azonban elég volt. Egész idő alatt nem voltunk józanok, hanem erősen italosok és lelkesültek; bátorságra és egykedvűségre volt szükségünk, mert életét nem mindenki teszi egyformán kockára, minket ez nem zavart, nappal is szaladgáltunk az utcákon, a magyarok tüzelőállásaihoz is, amelyekről szakadatlanul lőtték a várat. 16-án teljes három órán át, igen sok ágyúval, másodízben bombázták Pestet. Szörnyűséges látvány volt. Az éj sötét, két lépésre sem lehetett látni, az ég csillagtalan, sötét felhőkkel borított, csak tüzes golyókat lehetett látni, amint tucatjával hasították az eget. Pest később rettenetesen nézett ki, a belvárosban 35, többnyire négyemeletes ház égett le. Néhányat a bombák úgy elpusztítottak, hogy alapjaitól kezdve sem lehet majd felépíteni. Az egész Duna nappali fényességben volt megvilágítva, oltani semmit sem lehetett, mert ahol tűz támadt, azt a helyet állandóan ágyúzták. 18., 19. és 20-án sikertelenül ostromolták a várat. 21-én teljes erővel megindult a támadás. Nem akartam vak szemlélő lenni, felmásztam a tetőre, a golyók fütyülése és sivítása sem zavart minket. Megfizethetetlen látvány tárult a szemünk elé: A magyarok a várfalak alatt, az osztrákok a falakon voltak; egyiküknek sem volt szabad engedni, egyik a másik mellett hörögve esett össze, de egyik fél sem érte el a célját. A roham vagy két órája tartott már, amikor az egyik helyen a magyarok a falat megmászták és a várba benyomultak, mindenkit lekaszabolva, óriási kiáltozás közepette. E helyen többé egy osztrák sem mutatkozott s a honvédek a kaput akadálytalanul szétrombolva rettenetes erővel, zene, trombitaharsogás és dobpergés közepette elfoglalták a várat. Az osztrákok kb. 400 embert vesztettek el, akik a sáncokon estek el. A magyarok kb. 300—350 embert vesztettek." Buda visszafoglalása után Ganz folytatta az ágyúgyártást. Az egykorú források szerint heti 3 ágyút készített, amelyek kiváló minőségűek voltak. A gyárból kikerült ágyúk csövére rávésték a „Ne bántsd a magyart!" feliratot. Az osztrák csapatok július 11-i visszatérése vetett véget a Ganz gyári hadianyaggyártásnak. A forradalmi időszakban, a hiányos adatok szerint is, 22 ágyú és ágyúcső készült, melyek nagy része a honvédség harcát segítette. Ganz felismerte tehát, mivel tartozik új hazájának és az igaz ügy mellé állt. Hírneves üzeme mellett, a magyar nép szabadságáért, függetlenségéért és jólétéért dörgő ágyúk szavával is beírta nevét hazánk történelmébe. A szabadságharcot követő rémuralom időszakában Ganz Pestre költözött, de a bosszúállás itt is utolérte. Hiába adott ki a budai polgármester két bizonyítványt is számára, több alkalommal is elfogták s a hírhedt Újépületbe vitték. Végül hadbíróság elé állították s várbörtönre ítélték, de egy svájci közbenjáró segítségével sikerült felfüggesztetni az ítélet végrehajtását. Az osztrák politikai rendőrség azonban még hosszú éveken át számon tartotta Ganz forradalmi múltját. Történettudományunk új eredményekre jutott Ganz tragikus körülmények között bekövetkezett halálával kapcsolatban is. Az egykorú beszámolók szerint Ganz 1867. december 15-én Ybl által tervezett Duna-parti palotájának első emeletéről levetette magát a ház udvarára s azonnal meghalt. A család és a kortársak értetlenül álltak a megrendítő esettel szemben, mert Ganz sikeres életpályája csúcspontján állott,adósságai,más anyagi bajai nem voltak. Harmonikus házasságban élt. Üzeme előtt az európai vasútépítés rohamos fellendülésével kapcsolatban szinte korlátlan lehetősegek nyílottak. Gyárának fő termékét képező kéregöntésű vasúti kereke ekkorra már legyőzte európai vetélytársait: 1867 novemberében öntötték a 100 000. darabot. Az 1867. évi párizsi világkiállításon aranyéremmel tüntették ki gyártmányait, köztük egy 1846 óta megszakítás nélkül használt vasúti kereket. Ganz titokzatos halálának okára az 1940-es években a család svájci leszármazottainál levő anyagban folytatott kutatás adott némi tájékoztatást. Kitűnt, hogy Ganz családjában gyakori volt az elmebetegség. Egy családi feljegyzés szerint az 1860-as évektől Ganzot állandó fejfájás gyötörte, amelyet sikertelenül próbált gyógy kezeltetni. Testvérei korai halálából és egyre erősbödő saját betegségéből — a visszaemlékezés szerint — Ganz arra a következtetésre jutott, hogy e családi baj előbb-utóbb rajta is jelentkezni fog. Feltehetőnek látszik, hogy Ganz az üzemalapítás és fejlesztés emberfeletti nehézségeitől felőrölt idegzettel, elméjének végleges elborulásától félve, egy beszámíthatatlan pillanatában követte el végzetes tettét. Temetésére december 17-én került sor, több ezer főnyi gyászoló munkás, pesti és budai polgár részvételével a Kerepesi úti temetőben. Sírja fölé később díszes, Ybl által tervezett mauzóleumot emeltek, amelyet most az életművét tisztelő, nevét viselő gyárak fiatal KISZ-tagjai állítottak vissza új állapotába. Emlékét a magyar gépipar világszerte ismert kiváló gyártmányain ott tündöklő négybetűs neve is fenntartja. Dr. Szekeres József 41