Budapest, 1969. (7. évfolyam)

4. szám április - Granasztói Pál: Velence

Granasztói Pál Városokról 5. Velence A Szent Márk tér, háttérben az Isola di San Giorgio Maggiore HATVANÉVES LETTEM MA. Éppen akkor, amidőn e naplóban Velencéhez érkeztem. A valóságban négy évvel ezelőtt érkeztem meg oda, késő délután, Milánóból jövet. S közel harminc évvel egykori, emlékezetes velencei látogatásom után, amiről a „Vallomás és búcsú" Itália című fejezetében beszámoltam. Valaha Párizsba, a nagyvilágba menet találkoztam ezzel a várossal, most pedig onnan hazafelé jövet. Akkor az a néhány nap, amit itt tölthettem, a világraébredés volt, vakító déli verőfényben, — élet és művészet összetartozásának, a dolgok érzéki valóságának hirtelen, szinte megvilágosodás-szerű felismerése. Most, legutóbb viszont lassan inkább az alkonyi fény, valamiféle elmúlás érzete kerített hatalmába. Legalább is így érzem most, utólag, ezen a furcsa mai napon. TÖBB MINDEN ALÁTÁMASZTJA, hogy valóban így lehetett. Már azzal kezdődött, hogy estefelé elmentem megkeresni azt a kis vendéglőt, a csendes laguna mellett, a Doge palo|a mögött, amelynek kertjében valaha délben ebédeltem, s ahol az a megvilágosodás oly elemi erővel ért. Hiába jártam-keltem a sötétedő környéken csaknem egy óra hosszat, bele kellett nyugodnom, hogy ez a vendéglő, ez a kerti lugas a valóságban már nem létezik, csak az emlékezetemben, s egy könyvemben. Találtam másnap hasonlót, ahol napsütésben, kertben ebédelhettem, de ez már nem az volt, inkább csak valamiféle erőltetése annak, ami elmúlt. Másnap pedig, ugyancsak sötétedéskor — elsőízben — velencei temetési menetet láttam a Canal' Grande-n: több fekete gondolát, rajtuk feketébe öltözött férfiakat, asszonyokat, az egyiken koporsót. Ezek a gondolák, felemelkedő végükön az ott álló hajósok erőteljes, egyenletes és ütemes, a víz mélyébe nyúló evezőcsapásaival, egymáshoz zárkózva, gyorsan, nesztelenül siklottak a parti házak sorfalai között és eltűntek a kanyarulatban. A feketéilés, a csend, a laguna vize, mindez együtt Vivaldi zenéjét, furcsa édességét és komorságát juttatta eszembe. Vivaldiét, e város zenészéét, akinek muzsikájánál — Mozarté kivételével — szebbet s egyben fájdalmasabbat nem ismerek. Olyan mélyen hatol a szívbe, mint azok az evezők a gondolák végében a lagúnák mélyébe. S ebből a városból ered, amely valaha, sőt éppen akkor az öröm, az önfeledt karneválok, álarcos farsangolások színhelye volt! Nagyon régen olvastam Thomas Mann művét: a Halál Velencében-t s nem tudom, mi késztethette az akkor még fiatal írót erre a témára, mennyiben volt valóban átélt s mennyire kitalált dolog. Hiszen akkor még a városnak a tényleges, fizikai elmúlása, múlandósága sem volt téma, csak újabban olvashatjuk, tudjuk, félünk, hogy a lassan emelkedő, a házakat porlasztó tenger árja előbb-utóbb megsemmisítheti. Utcarészlet, turisták nélkül (MTI, Horváth Tamás felvételei)