Budapest, 1969. (7. évfolyam)

4. szám április - Granasztói Pál: Velence

A Rialto (MTI Bürger Gertrúd felvétele) A Canal' Grande (MTI Horváth Tamás felvétele) De e könyv olvasása nélkül is, úgy hiszem, most már magamnak is meg kellett éreznem ebben a városban — miként valamikor élet és művészet, formák és ízek, most — élet és halál, virágzás és elmúlás összetartozását. Inkább, mint bárhol másutt. VAGY OKA VOLT ENNEK, vagy pedig következménye, hogy szabad időmben inkább a félreeső sikátorokat, városrészeket kerestem. A San Marco most is napfényben úszó és nyüzsgő sokadalommal ellepett színes tere, zsúfolt teraszai, árkádjai csaknem elriasztottak. A rövidnadrágos, vörösképű, tarisznyás, hangos turisták tömege pedig egyenesen bőszített, — még a Piazetta, sőt a város látképe is innen élvezhetetlenné vált tőlük, ők okozhatták, hogy e teret, sőt már már a San Marco-t, a Doge palotát is díszletszerűnek kezdtem látni, akár a bécsi Ringet, a párizsi avenueket, a Place Vendőme-ot, — szinte idegenforgalmi mutatványnak, egy idegenné vált világ, értékrend elcsépelt színhelyének. Hitemet bennük, igazi építészet mivoltukban leginkább néhány festmény adta vissza a múzeumban, amelyek egykori életükkel — körmenettel, farsanggal, piaccal — mutatták be őket. Mégis inkább kerültem e helyet, sőt szinte menekültem innen. A félreeső városrészekben ért sok öröm is, de inkább a lassú rezignálódás kerített hatalmába láttukon. Örülnöm kellett annak felfedezésén, látásán, hogy ez a város már a középkorban csaknem akkora volt, mint ma, s így ezek a városrészek a szó mély értelmében történetiek, a város már akkor csupa többemeletes házból állt, s már akkor kerületekre bontották; e kerületek mindegyikének piac céljára zárt főteret — Campo-t, plébániát és más középületeket építettek. Bizonnyal elnevezték, sőt tudtommal számozták is őket. Csaknem mindegyikben jártam — furcsa, elhagyatott, kisebb-nagyobb kopottas tereket láttam. A környék gyerekei játszottak itt, néhány, nagyrészt üres kávéház, trattoria húzódott meg a szélükön, a házak rozzantak voltak, olykor csaknem omladoztak. Csend, életen kívüliség érződött itt, amit ritkán vert fel kiáltozás, veszekedés zaja. Úgy mondják, fogy a lakosság, Mestrébe s a környékre, a parti vidékekre húzódik, az iparüzemek felé törekszik innen, ebből a bővíthetetlen, tenger szorongatta városból. Még inkább kihaltnak, elhagyatottnak látszottak a sikátorok, már csak azért is, mert többnyire sötétek, nap ritkán éri őket. Mégis, a kihaltságban is varázslatos látványok tűntek fel mindenfelé. Kanálisok, hidak, kis kertek, belőlük a víz fölé hajló fák, a vizén halkan suhanó csónakok, a kövezett partokon járókelők, a házak kapui elé kiülök. Bezárt, furcsa templomok, elnémult egykori, most már rozzant kis paloták. Egy szunnyadó, elalvó, sőt elmúló város. Kijutottam olykor a szélére is: piszkos, Utcarészlet turistákkal (Balla Demeter felvétele)