Budapest, 1969. (7. évfolyam)

4. szám április - Szinyei-Merse Anna: Kerényi Jenő köztéri szobrai

Hárfázó lány egy síkba. A figurák számára ferde bemetszéssel alakít ki szűk kis életteret, így a kontúrokat kísérő homorú felületek zegzugos vonalhálót alkotnak. Ez bizonyos feszültséggel telíti a művet, melyhez hozzájárul az a mozzanat is, hogy az S alakban felfelé kanyarodó kompozíció figurái teljesen kitöltik a rendelkezésükre álló teret és nem engedik szabad mezőkön megpihenni a szemet. Érdemes még megemlékezni a dombormű elhelyezéséről. A plasztika egyik célja két eltérő emeletbeosztású épület összekötése — ezt a feladatot aránylag szerencsésen oldja meg. A hatalmas, szürke, jellegtelen homlokzat közepén azonban szinte elvész az azzal ráadásul azonos anyagból készült mű: épület és díszítőművészet nem kapcsolódik szervesen egymáshoz, az egyik tényező háttérbe szorul. A művész új stíluskorszakába átvezető művei közül különösen figyelemre méltó a Népstadion főkapujához vezető Ifjúság útján elhelyezett Felvonulók c. háromalakos szoborcsoportja (1954). Az utat szegélyező kompozíciók sematikus sorából azonnal kitűnik lendületes térbe helyezésével és meggyőző előadásmódjával. Az 50-es évek igen gyakran hamis pátosszal teli, irodalmias ízű egyenszobraival szemben itt az életvidám erős fiatalságot mintázza meg konvenciómentes, ötletes kompozícióban, a mozgalmasságot tovább fokozva a felületek különös remegésével, fény-árnyék hatásával. A kompozíció a gesztusok egymás felé irányulásával szoros egységbe forrasztja a heves lendületű formákat. Gondosan szerkesztett, ritmikus mozdulatok ezek, melyek nem engedik szétesni a művet kisebb részekre, hanem kölcsönös megfeleléseikkel kapcsolják össze zárt rendszerré a belső izzásban levő, szabadon mozgó tagokat. A zászló és ág használatában itt nyoma sincs semmi erőltetett szimbólumnak: azon felül, hogy- béke és tavasz jelképek, itt fontos összekötő kapocsként szerepelnek, tartalmilag és formailag egyaránt szerencsés elgondolásban jelennek meg, a kompozíció szerves részeiként. A fiatalok lendületes mozgásával harmonizál nyugtalan, könnyed megmintázásuk. Sajnálatos, hogy a terveken és vázlatokon még szereplő ág a helyszínre került kompozícióból eltűnt; érdemes lenne pótolni. Harmonikus, színvonalas alkotásokat bőven termő korszak következik ezután, mely változatos témavilága, kiegyensúlyozott, kifejező formái által emelkedik ki munkásságából. Az intim műfaj költőien finom kis figurái példázzák ezt leginkább (Zsuzsi, Vízbelépő lányka), és ezt az aránylag nyugodtabb felületkezelést viszi tovább az egyre szaporodó monumentális megbízások két jól sikerült darabján. A karcagi múzeum parkjába került Anya gyermekével (1954) a kiegyensúlyozottabb; az arányos női test a klasszikus szépségeszmény modern változatát képviseli, arcának különös bája a Kerényi-féle arctípus egyik legnemesebb példája. A bonyolultan feltornyozott archaikus hajkorona pedig szellemes megoldással növeli tömegével a szobor térbeli szuggesztív erejét. A három évvel későbbi Korsós nő (Budapest, Lumumba utcai lakótelep) súlyosabb állású, architektonikusabb figura. Erőteljesebben kihangsúlyozott nőisége, vastagabb nyaka, lapos hajviselete a legutóbbi évek leányalakjainak egyik első példáját mutatja. A kontraposztban kidomborodó jobb csípőt még jobban kihangsúlyozza a ráboruló blúz széles ívű vonalával, és annak játékosan libbenő szélével, míg a jobb kar szép, artisztikus mozdulattal, érdekesen ívelve követi a test kontúrját. Kár, hogy a lakótelelep jellegtelen épületei között nem tud dekoratív értékeivel megfelelően kibontakozni a kopár falfelület elé állított szobor. Kerényi kisplasztikájában az 50-es évek közepétől tapasztalható bizonyos törekvés a szobrok felületi hatásának gazdagítására — ennek nyomai tulajdonképpen a fentebb említett, nyugodtabban mintázott szobrain is fellelhetők. Egyre gyakrabban ábrázol mozgalmas jeleneteket, alakjainak kezdetben lesimított felülete mind felbontottabbá válik. Ennek a fejlődésnek mérföldköveiként szerepelnek különböző férfialakokat ábrázoló kisbronzai: Diszkoszvető,Paraszt kaszával, Kiáltó munkás, Keresztelő Szt. János, melyeket egyre expresszívebb erő, hatásos kifejezésmód jellemez. A változatosan megmozgatott felületre már korábban is láthattunk példát, a Felvonulók csoportjánál. Itt azonban ez szorosan hozzátartozott a monumentális köztéri szobor szuggesztív téri hatásának követelményeihez, így csak azonos irányú előzménynek tekinthető. Ellenben a kisplasztikáknál ez a felületi játék egyáltalán nem mondható stiláris követelménynek. Sőt, éppen ellenkezőleg,ezeknek a 20-30 cm-es kisbronzoknak izgatottan lüktető formavilága kikívánkozik a kisplasztika bensőséges műfajából. Talán ezért is sikerült olyan meggyőző erejű alkotásnak a Május elsején c. középplasztika (i960), mely a Felvonulók zártabb kompozíciójú, későbbi változata. Ennek az iránynak, de talán egész munkásságának is egyik legkiemelkedőbb darabja az 1958-as brüsszeli világkiállításra Somogyi Józseffel együtt készített Táncosnők. A Grand Prix-vel jutalmazott kompozíciót a magyar pavilon reprezentatív csarnokának magasba törő, homorú kiképzésű íves falára helyezték el. A lebegni látszó, robbanóan dinamikus figurák az egész csarnokot betöltő, azon uralkodó motívummá váltak. Remek építészeti gondolat volt az íves fal alkalmazása, ezzel szorosan összeforrva jöhetett létre a kitűnő plasztika. Lantos, hárfás női alakok mintázása gyakran foglalkoztatja ezekben az években a művészt. Az egyik változat az EMKE kávéház télikertjébe került Hárfázó leány (i960). A szűk térben való elhelyezése azonban kissé merész gondolat volt, a szobor aránylag nagy méreteivel, feszítő formáival kirí környezetéből. Kedvelt női típusáról itt sem mondott le: a széles csípő, hosszú nyak ,és a szabálytalan, kevéssé egyénitett, kissé durva arc továbbra is jellemzője Kerényi figuráinak. A dekoratív szempont azonban — melyre itt és a vázlatoknál is a fő hangsúlyt helyezte — jól érvényesül: harmonikusan egyszerű mozdulataikkal, szép, változatosan mintázott felületeikkel igen alkalmasak a díszítőszerep betöltésére. Hasonlóan zenélő témájú a margitszigeti kolostorromok elé állított Furulyázó lány (1966), mely a hárfázónak egy tovább egyszerűsödött, de talán költőibb utódja. A művész továbbra is a biztos, architektonikus szoborfelépítés hangsúlyozása céljából helyezi alakjait a jól megalapozott állású, erőteljes lábakra. Ezeknek aránylag súlyosabb tömegét azután a finom ritmusban mozduló karok és fej könnyedsége ellenpontozza. A Madách Színház homlokzati fülkéiben elhelyezett háromalakos szoborcsoportozatok (1961) a Korsós nő típusának legszélsőségesebb megnyilvánulásai, bár a Táncosnők és a hárfázók bizonyos tanulságai is lemérhetők bennük. Az öt fülke közül Kerényi kettőt díszített álarcos női figurákkal. A szoborcsoportok funkciójánál fogva egy nézetre komponált a művész. Az alakok jellemző testrészeit a legnagyobb felületek törvényét alkalmazva fordította a néző felé, ezáltal sajátos, kicsavart testhelyzetet nyernek, de a dekoratív célzatnak érdekes, egyéni módon tudott ezáltal eleget tenni. A jobb oldali csoportnál a furcsa, egymáshoz hasonló arckifejezésű fejeket szemben, a felsőtesteket a mell domináló kúpjával mind oldalt mutatja be, csak az alsótestnél teszi változatosabbá a ritmust: egyik szemben, másik oldalt, harmadik háttal áll nekünk. A testrészek csavarodó mozgása feszültté teszi az egész jelenetet, ehhez járul még az álarcokat tartó kezek változatos, a kompozíciót egységbe vonó mozdulata is. A Kerényire jellemző megfogalmazású testrészek sajátosan stilizált, sőt, absztrahált tömegei itt talán a díszítő szándékból következnek, azonkívül a magas és nézőtől távoli elhelyezés meg is követeli az összefogó ábrázolásmódot. A relief műfaja is tovább foglalkoztatta Kerényit. A győri pályaudvar főépületének homlokzatát díszítő nagyszabású, 120 m2

-es domborműve (1955-57) világos és tiszta szerkesztésével, monumentális nyugodtságával, míg az 1957-es Tanácsköztársasági dombormüterv szenvedélyes lendületével csatlakozik a szobroknál tapasztalt különböző stíluskorszakokhoz. A győri két sorban, az utóbbi egy csíkban, a klasszikus izokefália törvénye szerint bemutatott jelenetszalag. Ezzel szemben az 1964-es Rezső téri Orvosegyetemi Diákotthon (Budapest VIII. ker.) domborművén a nagy felületen (100 m2

) szabálytalanul elhelyezett alakoknak semmi térbeli helyzetükre utaló jelzést nem kívánt adni és a dekoratívan elosztott, amorf mélyedéseikből kibontakozó kis csoportok saját külön életüket élik. Ugyanaz a lapos reliefmintázási mód ez, mint a korábban elemzett Sajtószékházé is. Az alapnak a faszobrok vésőnyomaira emlékeztető felületét tovább élénkíti az apró függőleges rovátkolással — ebből a vibráló hatású közegből mélyíti ki az egyes figurákat vagy az egymáshoz gesztusaikkal kapcsolódó párosokat. Itt azonban puhábban, lazábban kialakított életteret nyújt az egyes figuráknak — ezáltal a szabad felületek és a beléjük helyezett alakok kapcsolata megnyugtatóbb hatású, mint azt a Sajtószékház domborművénél tapasztaltuk. A felület java részét a dekorativitásnak megfelelő stilizáltságú csoportok — gyermeküket tartó vagy azokkal játszadozó anyák, babázó kislányok, madarat röptető asszony, injekciózni készülő orvos, mellette törülközővel készen-A Madách Színház homlokzatának szoborcsoportja 14