Budapest, 1969. (7. évfolyam)

4. szám április - Szinyei-Merse Anna: Kerényi Jenő köztéri szobrai

Szinyei-Merse Anna Herényi Jenő köztéri szobrai Különféle veszélyeket rejthet magában az a művészetelemző módszer, mely egy szobrász monumentális megbízatásai alapján kezdi bogozgatni egy teljes életmű főbb fázisainak jellemzőit. Különösen elgondolkoztató lehet ez, ha egy olyan sokoldalúan érdeklődő és állandóan kísérletező művészről van szó, mint Kerényi Jenő. Szerencsére azonban fővárosunkban elhelyezett köztéri szobrai általában meggyőzően illusztrálják az egyes stíluskorszakok főbb értékeit és problémáit. A kisplasztika intimebb műfaja rugalmas változatosságot enged meg, de egyben kevesek számára ad betekintést a művészt foglalkoztató problémák összetett világába, különösen, ha kiállításon ritkán látható művekről van szó. Kerényi nagy, összefoglaló kiállítása, de még kamarajellegű egyéni tárlata is már régen aktuális lenne — ennek hiányában a múzeumok állandó kiállításain bemutatott szobrain kívül a közönségnek csak ezt a néhány köztéri alkotását volt alkalma megismerni. Kerényi oeuvre-jének áttekintésekor azonnal szembetűnik, hogy sokrétűsége ellenére munkássága szorosan összefüggő egészt alkot. Egyes periódusai simán, zökkenők nélkül váltották egymást, így művészete az állandó, fokozatos fejlődés logikus folyamatát példázza. Korai műveinek monumentális zártsága a szobrászat alapvető műfaji törvényeinek felismeréséből következik. Ezáltal függetleníthette magát a két világháború közötti korszak hivatalos művészeti tendenciáinak sivárságától és a nagy példaképek — kezdetben az asszír, babilóniai, illetve a görög és etruszk szobrászat, később Bourdelle, Maillol és Medgyessy — útját követve mélyedhetett el művészetének magalapozásában, biztos nyelvezete kialakításában. Egy-két vidéken felállított köztéri alkotásától eltekintve a háború előtti Budapestről csak néhány síremléke maradt fenn Kerényinek. Ezenkívül figyelemre méltó a Markó utca és a Bajcsy-Zsilinszky út sarkán elhelyezett utcajelző emléktábla. A pár soros szöveg fölött Markó Károly festő summázottan előadott képzeleti portréja látható, lapos domborműben kifaragva, az egyiptomi reliefmintázási mód szerint, a kontúr melletti ferde bemetszéssel — más, az 1940-es években készített domborművei technikájához hasonlóan. A kisplasztikák sora viszont az első periódus tömbszerűségében mélyen izzó belső életet kezd kibontani szabadabb tömegkezelésével, de még mindig zártságra Az Osztapenko-emlékmű törekvő formarendszerrel. Az 1942 és 48 között készített remek felépítettségű, duzzadó erotikájú női aktok sora alapozta meg a későbbi, nagyobb lélegzetű, feszülő energiájú szobrok formai kialakítását. Ezek közül a legelső és a művésznek máig is egyik leginkább elismert alkotása a sátoraljaújhelyi partizánemlékmű (1948), melynek a lecsapó sassal viaskodó férfialakja a megtámadott népek fasizmus elleni harcát szimbolizálja. A jól sikerült emlékmű őszintén szenvedélyes drámaisága valamivel higgadtabb változatban fog visszatérni az 195 L-ben készült budapesti Osztapenko-szobornál. Itt nagy szerepe van az időközben kitűzött új művészeti program térhódításának, mely erősebben fegyelmező, néha mereven dogmatikus követelményeivel bizonyos sémának kedvezett. A szovjet parlamenter emlékműve mégis e korszak egyik legsikerültebb szobrászati eredményének tekinthető, elsősorban az igazságtalan, orv lelövetés pillanatának komplex érzelmi kifejtése miatt. Az előző emlékműnél az izmos, harcoló karok párhuzamos irányú együttmozgása, mig itt a lelkes pátoszszal teli, bonyolult, két irányba vezető gesztus szolgálja a mondanivalót. A parlamenter magasba lendített jobb karja már görcsbe merevedetten szorítja markába a zászlót, de bal kezének szabad, kötetlen előrelendülésével szinte tiltó mozdulatot tesz. Bonyolult felfogású ez a bal kéz: egyaránt utal a segítségkérésre, meglepetésre, de a harcra buzdítás, lelkesítés mozzanatára is. így a gesztus meggyőző ereje a szobrászilag túl konkrét katonaruha alkalmazása ellenére is ki tud bontakozni. Az egy évvel korábbi, a Sajtószékház József körútra néző homlokzatátdíszítő dombormű három művész közös alkotása. A felszabadulást ábrázoló függőlegesen lefutó reliefcsík alsó harmada Kerényi munkája, míg a másik kettőt Beck András és Mikus Sándor készítette el. Bár a különféle temperamentumú művészekkel való összehangolódás sikeresnek mondható és a kompozíció egységesen bontakozik ki szemünk előtt, az ábrázolásmód egységesítése és a téma elbeszélő jellege a művészek egyéniségének kibontakozásához nem igen adott lehetőséget; ez különösen az alakok sematizálásánál szembetűnő. Mégis, talán annyiban viseli a mű Kerényi dinamikus szemléletmódjának nyomait, hogy az ő részében bontakozik ki leglendületesebben, legszerencsésebben a mozgástartalom. Ez az erős mozgás azután az egész kompozíció közepe táján lehiggad: statikusan elgondolt alakok veszik át a szerepet. Kerényi előző domborműveihez hasonlóan ez is lapos relief, melyet befelé mélyítve képez ki a művész, így a dombormű külső pontjai esnek 13