Budapest, 1969. (7. évfolyam)

4. szám április - Szász István: A II. kerület

Az ősember lakhelye „Itt azelőtt semmi sem volt" — nem csak az impozáns tanácsháza dolgozóitól hallottam ezt. Léptennyomon így válaszolnak a kérdésekre a kerület régi lakói. Mondottuk: sok mindenre büszkék a II. kerületiek. Többek között arra is, hogy ez a városrész, minden szépségével — nagyvárostól, zajtól, lüktető élettől oázisként körülölelt szemlélődő békéjével együtt — a főváros legifjabb belső kerülete. Meg arra is igen büszkék, hogy a II. kerület Budapest legősibb, szinte már az emberi őstörténet homályába vesző múltú vidéke. Ennek emlékét Szurdokvölgy Remetebarlangja őrzi. Emberi élet legősibb nyomait a mai magyar főváros területén itt, ebben a barlangban fedezték fel. Felleltek itt egy, a csiszolt -kőkorszakból származó kő-pengét, s ezzel ékes bizonyságot nyert a tény: Budapesten már az ősember is a II. kerületet tartotta a legideálisabb emberi lakhelynek. II. kerületi szuperelődünk különösen jó hasznát vehette hideg télben a Dunapart hőforrásainak. Ami azt illeti: a Margit-hídtól északra egymást követő fürdők — a Császár, a Lukács, a Király fürdő és az ugyanitt felépült Országos Reuma és Fürdőügyi Intézet, az ORFI — azt bizonyítják, hogy a gyógyhatású így és ezzel kezdeni — bizony ez nem más, mint csúnya igazságtalanság ! Hiszen itt nem a Rózsadombról kell hogy szó legyen, hanem az egész hatalmas, Pesthidegkúttól a Dunapartig elterülő, s egészében 36,6 négyzetkilométernyi II. kerületről, amelynek a Rózsadomb csupán egyik része, egysége. Ugyanakkor — és ez már, gondolom, sokban enyhíti az igazságtalanságot — a kerület egésze oly szorosan-szervesen kapcsolódik a Rózsadombhoz, hogy szinte már eggyé is válik azzal. Felesleges igyekezet lenne ezen a kerületen belül kivehető „törésvonalakat" keresgélni, a városrész varázsa nem törik meg a Rózsadomb peremén. Helyesebben: ki is tudná pontosan megmondani méterre, hogy hol húzódnak, merre vannak ezek a peremek és határmezsgyék ? A Mártírok útjának — a túlontúl is forgalmas budai Nagykörútnak — világháború előtti impozáns, „modem" stílusban épített rangos bérházai fél lábukkal már a Rózsadomb oldalához támaszkodnak. A Pasaréti út villáinak kertjei szelíd emelkedővel nyúlnak fel magasan a déli domboldalba. És vajon ki tudja kijelölni, hogy hol ér véget a Rózsadomb és hol kezdődik a Guggerhegy vagy akár a Hármashatár-hegy? Talán csak a Moszkva tér — Mártírok útja vonaltól délre eső „határvidék," a néhai Vízivárosnak ez a Csalogány utcáig terjedő része különül el és ölt másféle, síkföldi-folyammenti jelleget. Épp ezért sok kerületi lakos határozottan állítja is, hogy — közigazgatási kerülethatár ide vagy oda — az, ott túl a Mártírok útján már legfeljebb ha I. azaz Vár-kerület, ami ugyan még mindig nagyon szép budai kerület — de hát azért már semmiképpen sem „a Második". A pionírok A dolog egyszerű! Az ősi települések nagyon is „ősiek" maradtak, egészen 1872-ig, Pest és Buda hivatalos egyesüléséig. Vessünk egy pillantást a századforduló II. kerületi vidékére. Valóban: bőven elegendő egyetlenegy pillantás annak a kevésnek megtekintésére, ami itt egyáltalán volt akkoriban. 1876-ban megnyitották a Pestet Budával egyesítő második nagy hidat, a francia Ervin Gouin által tervezett Margit-hidat, ezzel megnyílott az út Budára a pesti Lipótváros tehetős polgárai előtt. Igenám, de miféle út volt ez ? Először is a mai Széna tér és a hangulatos Mechwart park helyén két hatalmas tégla-vető agyag-A Budapest Szálló hévizeket az utókor is kellőképp megbecsüli. Itt, a hévizes források környékén alakult ki Budapest legősibb települése: Felhévíz. A dunai révátkelő helynél Felhévíz Duna-parti szegélyén szabályszerű vásártelep született: Geyza-vásár. A történészek állítása szerint: Felhévízen nem hogy a római kori Aquincum idejében, de már jóval az előtt is fejlett település létezett. Ősi településekben végig az egész Duna-parton nincs hiány. Felhévízéhez hasonló impozáns, évezredes múlttal rendelkezik a Várhegy lejtőjén fekvő vízivárosi lapály is, és egész sor ősi községnevet őriz a história a mai Vöröshadsereg útja — Budakeszi út környékén is. A középkor többet pusztított az ősi budai vidéken, mint épített. Felhévíz környéke ebben az időben királyi adományként az esztergomi Johanita szerzetesek birtokába került, de már korábban felépítette itt a rend egyik legnagyobb kolostorát, amely aztán a tatárdúlás alatt elpusztult. Romjait azonban — a kolostor létezésében igencsak kételkedő Árpád-kori történészeink nagy meglepetésére — a Mártírok útja 5/b számú ház építése közben megtalálták. Ha jó egynéhány dunai árvizet nem sorolunk ide, akkor a kerület „újabb" viszontagságait a török hódoltság jelenti. Bár — ki tudja? Mindenesetre arra vonatkozóan semmilyen adat sincs, hogy a törökök valamit elpusztítottak volna, avagy az itteni egyszerű és javarészt kereskedelemből, kézművességből élő népet különösebben — mondjuk, korábbi színmagyar és egyházi uraiknál különösebben — sanyargatták volna. Ezzel szemben tény az, hogy a mai Dunaparti fürdők alapjait javarészt törökök vetették meg. A török idők mindmáig létező nevezetes emléke a Rózsadomb oldalában Gül Biba, a szentéletű török dervis sírja. A „Rózsák atyja" alighanem a Rózsadomb egyik őslakójának és legelső lokálpatriótájának számít. És most — miután kellő bizonyítékát adtuk annak, hogy a mai II. kerület csakugyan a kőkorszaktól kezdődően végig a sötét középkoron, és még azután is, nevezetes hely, s csakugyan Budapest legősibb lakott része volt, — most valamit arról: mégis, miért mondhatjuk teljes joggal, hogy az ősi II. kerület a főváros egyik legfiatalabb kerülete. Gül Baba síremléke