Budapest, 1969. (7. évfolyam)

4. szám április - Szüts László: Budapest — „mezőváros”

Sziits László Budapest — „mezőváros" Budapest az ország egyik legnagyobb mezővárosa. Némelyek idegenkednek ettől a kifejezéstől — a főváros rangját, világvárosi jellegét féltik tőle. Oktalanul. A kifejezés csupán arra utal, hogy Budapest jelentős menynyiségű, földművelésre alkalmas területtel rendelkezik. A főváros határában, a földterületnek jóval több, mint felén: közel 50 ezer holdon mezőgazdagási termelést folytatnak. Ilyenformán a kétmilliós világváros lakosságában a parasztság is képviselve van. Igaz, a kereső népességnek még egy százalékát se teszik a földművelők. De az is igaz, hogy bár kisebb területen gazdálkodnak, mint például Debrecen parasztsága, mégis több terméket állítanak elő. Nincs az országnak még egy mezővárosa, amelynek földjein olyan intenzív gazdálkodás folyna, mint a főváros határában. A milimárik kora Sokan talán azt hiszik, hogy Budapest azóta rendelkezik mezőgazdasági területekkel, mióta a peremvárosokat a fővároshoz csatolták. Pedig nem így van. Budapesten azelőtt is folyt mezőgazdasági termelés. És már akkor sem akármilyen. Ha valaki 30—40 évvel ezelőtt ki akart nézni Pest határába, csak a mai Üllői úti lakótelepig kellett villamosoznia, ott már virágzó kertészeteket láthatott. De a Kerepesi úton se kellett messzire utaznia, hogy hasonló látványban legyen része. Ha a pesti gyerek az iskoláskönyvek színes ábrái helyett a valóságban akart tehenet látni, szüleinek felesleges volt falura vinniök — csak Kőbánya felé kellett kirándulniok. A felsőrákosi réteken is zöldellt a jószágnak való takarmány. Zugló tele volt melegágyi ablakokkal. Óbuda nemkülönben. Nyaranta a Római partra sereglők több helyütt szembe találták magukat a mezőn szorgoskodókkal. Kelenföld, Érd felé se kellett messzire menni, hogy gyümölcsösöket láthasson az ember. Elsősorban a bolgár kertészetek voltak ismertek. Az élelmes bolgárok hamar rájöttek a nagyvárosi lehetőségek kihasználásának módjára. Apró területeket béreltek a fővárostól, s azon öntözéses zöldségtermelést folytattak, akkoriban szokatlan magas terméshozamokkal. A régi Budapest legsajátosabb gazdálkodó típusa a milimári volt. A falvak önérzetes népe „flaszter-paraszt"-nak nevezte. A gúnynév némi irigységet leplez: a milimárik jobban értékesíthették termékeiket, mint a falusi parasztok. Ugyanakkor, persze, kiváló gazdák voltak. Néhány idős képviselőjük még ma is él a Ferencvárosban, vagy a X. kerületben. A milimárik kimondottan városellátásra rendezkedtek be. Versenyeztek a bolgár kertészekkel a primőr borsó, a primőr krumpli piacra vitelében, de a primőr termékek után rögtön 100 napos kukoricát vetettek földjükbe, hogy jószágaiknak takarmányt biztosítsanak. Főleg teheneket tartottak és tejjel, tejtermékekkel látták el a fővárost. Földjeik kettős hasznosításával megközelítették a bolgárok jövedelmét. De nem maradtak el mögöttük a budai gyümölcstermelők sem. Ezek, hasonlóan a Buda környéki sváb települések élelmes gazdáihoz, leginkább őszibarackkal és az úgynevezett csiri-szőlővel látták el a főváros lakosságát. Említésre méltóak voltak még a virágkertészek, akik közül a kisebbek 50—300, a nagyobbak 300—600 négyzetméternyi üvegfelület alól egész évben friss élővirágot vittek a pesti piacokra. Több száz család élt meg a régi Budapesten ebből is. A nagyváros a mezőgazdasági dolgozók egy sajátságos fajtáját fejlesztette ki, mindenekelőtt a nagyobb értékesítési lehetőségek révén. Ez azt jelentette, hogy a „flaszter-paraszt"-nak nemcsak a termeléssel kellett foglalkoznia, hanem az értékesítéssel is, értenie kellett mindkettőhöz. Téesz-mozgalom a világvárosban Amikor 1950 januárjában a peremvárosoknak a fővároshoz való csatolásával Nagy-Budapest, a mai főváros kialakult — nemcsak a területe, lélekszáma nőtt meg, de bi-A Sasad Tsz gombatenyészete (MTI Fehérváry Ferenc felvétele) Üvegházban nevelik a dísznövényeket (MTI Kacsor László felvétele) 2