Budapest, 1969. (7. évfolyam)

4. szám április - Mesterházi Lajos: Április

11 FŐVÁROS FOLYÓIRATA Főszerkesztő: MESTERHÁZI LAJOS Szerkesztő: KATONA ÉVA Képszerkesztő: SEBŐK MAGDA Megjelenik minden hónap elején Szerkesztőség: I., Országház u. 20 Szerkesztőségi fogadóórák: szerda, péntek 16—18-ig Telefon: 351-918 Kiadja: A HÍRLAPKIADÓ VÁLLALAT VIII., Blaha Lujza tér 3 Telefon: 343-100 Felelős kiadó: CSOLLÁNY FERENC Terjeszti: a Magyar Posta Előfizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (Budapest, V., József nádor tér 1 sz.) • Előfizetési díj: negyedévre 30,— Ft félévre ... 60,-Ft egy évre .. 120,— Ft 69.0514 Athenaeum Nyomda, Budapest íves mélynyomás Felelős vezető: SOPRONI BÉLA Index: 25 151 A TARTALOMBÓL Mesterházi Lajos: Április i Szilts László: Budapest — „mezőváros" ... 2 Kereszty András: A „legamerikaibb" városrész (A VII. kerület) 6 Szász István: A II. kerület io Szinyei-Merse Anna: Kerényi Jenő köztéri szobrai 13 Duczynska Ilona: Ünnepek ürügyén 19 FÓRUM dr. Palotás Zoltán: A főváros ingázása 26 Nóti Ilona: A nyugdíjasok életkörülményei 29 Sulyok Katalin: Csecsemővédelmünk gondja: az anyatejhiány 30 Kiácz György: Játszókertek 32 Dutka Akos: Vallomás 35 Granasztói Pál: Velence 36 dr. Szekeres József : Külföldi szemtanú Buda 1849. évi ostromáról 40 A címlapon: Gink Károly felvétele A hátsó borítón: G. H. mester: Angyali üdvözlet (Schüler Alfréd repr.) A Szépművészeti Múzeum tulajdona VII. ÉVFOLYAM 4. SZÁM 1969 ÁPRILIS Szerkesztő bizottság: BARCS SÁNDOR, az MTI elnöke; BARACZKA ISTVÁN, a Fővárosi Levéltár igazgatója; BUZA BARNA szobrászművész; FEKETE GYULA író; GARAI GÁBOR költő; GRANASZTÓI PÁL építész; HANTOS JÁNOS, a Fővárosi Tanács V. B. elnökhelyettese; NAGY RICHÁRD, a Budapesti Pártbizottság tagja; RÉVÉSZ FERENC, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár igazgatója; SZILÁGYI LAJOS építésügyi és városfejlesztési miniszterhelyettes; TARJÁNYI SÁNDOR, a Budapesti Történeti Múzeum igazgatója Mesterházi Lajos r Április Nagyon szeretem Zaránd Gyulának ezt a képét. A kép önmagáért beszél és ezen a módon szép. Magyarázni nem szabad. A világért sem ez a szándékom tehát, amikor most mégis szöveget fűzök hozzá. Nem a képről beszélek, hanem egy problémámról, amelyet ez a kép segített megoldani, egy gondomról, amelyen ez a kedves pillanatfelvétel könnyített. És azért beszélek róla, mert ez a probléma, ez a gond nyilván nemcsak az enyém. Sokáig féltékenyen és csalódottan láttam, hogy egy nagyszerű emlékből ünnep lett, és az ünnepben — vagy inkább a múló években — az emlék egyre veszít az erejéből. Pedig tudomásul kell vennünk, ez így van, és így van rendjén. Ez az eseménynek, emléknek és ünnepnek a dialektikája. Ahogy a kereszthalál és föltámadás legendájából tavaszi ünnep lett, amely mint ilyen, sokkalta régibb a Bibliánál és egyben sokkalta újabb is. Ma már az ország lakosságának jóval nagyobbik fele, csaknem kétharmada nem emlékszik, nem emlékezhetik a felszabadulásra. Mert vagy nem élt, vagy még csak kicsi gyerek volt. Akár a mai negyvenéves is — gondoljuk meg! — tízéves volt, amikor a háború kitört. Márpedig, aki nem élte át tudatosan, cselekvően, megértett és közvetlenül tapasztalt életveszélyben a háborút és azt a világot, amely a háborút törvényszerűen kirobbantotta, az a felszabadulás tartalmát sem érezhette, érthette meg pontosan és teljesen. Minékünk, április 4-éről nem az ünnep jut eszünkbe, hanem egy sáros, kormos, kusza tavasz; a halálnak és föltámadásnak tavasza; a kétségbeesett boldogság tavasza; a kirabolt és végigpusztított országnak és a mindent újrakezdés reményének tavasza. Romoknak, hulláknak, Dunába zuhant hidaknak látványa napról-napra. És ugyanakkor a hitnek az a szinte kézzelfogható biztonsága, hogy minden ami rossz, immáron végképp elmúlt. Egyszer volt, soha vissza nem térő élményünk emléke április 4-e; élményünké, amely mindazzal, ami benne a valónál igazabb volt és ami benne illúzió volt, a mi nemzedékünk életének legnagyobb kincse. De csak a miénk. Az élményt átörökíteni nem lehet. A történelmi tanulságot igen. Leszűrve, absztrahálva, személytelenül, azt lehet és kell is örökül adnunk. Még az is lehetséges, hogy utódaink ezt a tanulságot jobban fogják érteni az eszükkel, mint mi értettük. De az élményünket, még a legjobb művészi alkotások segítségével is csak jó fantáziával tudják majd annyira-amennyire utánérezni. Ami nekünk élmény volt és emlék maradt, az nekik már csak ünnep. De miért „csak?" És miért sajnálom? Lám, ennek a kisgyereknek az április 4-e: katonai parádé. A felnőttek szép játéka, amit ő akaratlanul is utánozni próbál; nagy tömegtánc, amely őt akaratlan is magával ragadja. Mert — ha valaki nem gondolt volna még rá, nézzen a gyerekre! — a katonai felvonulás: egyszerű és elemi erejű tömegtánc, hivalkodó, bátor férfitánc. Zenélni is szoktak hozzá, de ha nem zenélnek is: a lépések ütemes csattogása maga is zene, ősi, elemi zene, miként ez a tánc is az. Ilyen vagy olyan változatban, minden ősnépnél megvolt, sokfelé ma is megvan eredeti formájában: a díszbe öltözött harcosok tánca, monoton dobszóra. Az érzelmeket fölajzó művészi játék vadászatra, csatába indulás előtt, vagy egyszerűen — miként mindenhol és mind a mai napig — ünnepi alkalmakkor. Ez a kisgyerek — aki, persze, a tv-híradóbeli terepruhások és ezek közt az „igazi katona bácsik" közt semmi analógiát nem lát — íme, pontosan érzi, tudja. Mi viszont akarva sem tudjuk érezni, csak megmagyarázni tudjuk magunknak, csak megértjük. A mi emlékeink ezt az érzést kizárják. A mi érzéseinkben, az óhatatlanul föltoluló emlékek hatására, a katonai menetelés, még a díszszemle, magyarul parádé sem jelentkezhetik a maga eredeti értelmében, mint egyfajta művészi élmény. Nekünk, hovatovább öregeknek, akik ma már kisebbségben vagyunk az ország lakosai között, az a tánc mindig a félelmetes haláltánc emlékét idézi. Még ha közben az eszünkkel jól tudjuk is, hogy ez más, de mennyire más, pont az ellenkezője. Ez a reflexünk is csak a miénk, nem örökíthetjük át. Szerencsére. Örüljünk hát neki, hogy az ünnep — ünnep lett, hogy az ünnepi díszszemle vidám hangulatú, magával ragadó parádé. Kívánjuk szívből, hogy ennek a kisgyereknek az emlékeiben, egész életében mindig az is maradjon. Segítsük őt a mi nemzedékünk sorsának, keserveinek, félelmes zuhanásainak, ötvenmillió halottjának, romvárosainak, nehéz tápászkodásainak, újrakezdéseinek, harcainak és önvizsgálódásainak minden tanulságival, hogy így legyen. 1