Budapest, 1969. (7. évfolyam)

3. szám március - Válasz a tévé „Fórum” műsorában elhangzott kérdésekre

Ritmuskánont tapsolni — jó mulatság! A gimnazista hangja éppen változik — de lelkesedése a régi Lukin László Éneklő ifjúság Ifjúságunk három tavaszt készül ünnepelni. A történelmi emlékezés perceiben érdemes áttekintenünk azt az utat is, amit Budapest éneklő-muzsikáló ifjúsága megtett 1868-tól, a népiskolai törvény megszületésétől 1968-ig, az I. Országos Zenei Nevelési Konferenciáig. A visszatekintésben Kodály lehet első kalauzunk, aki 1947-ben „Százéves terv" címmel felmérte az út állomásait. Fejtegetéseit ekképp fejezte be: „. . .Jósolni nem tudunk. De ha a szaktanítás elve 1968-ra, száz évvel a népiskolai törvény születése után megvalósul az életben is: bizton remélhetjük, hogy mire 2000-t írunk, minden általános iskolát végzett gyermek folyékonyan olvas kottát. Nem nagy vívmány. De ez csak külső jele lesz annak, ami addigra bizonyosan kifejlődik, ami akkor majd joggal viseli nevét: a magyar zenekultúrának." Megértük 1968-at. Az I. Országos Zenei Nevelési Konferenciára Győr városába sereglett fővárosi és vidéki ének-zenetanárok munkáját szovjet, amerikai, kanadai és japán vendégek kísérték figyelemmel, hogy megismerve, magukkal vigyék annak a sajátosan magyar iskolai ének-zenetanítási módszernek a fogásait, amely ma már minden gyerek számára lehetővé teszi az óvodás kortól a középiskolás évekig, hogy tudatosan behatoljon a zene birodalmába. A külföldi vendégek Győrött csak képviselői voltak annak a szakadatlan sorban hozzánk látogató szakember-seregnek, amely e pillanatban is tanulmányozza módszereinket. Győr munkája jelképessé vált: a főváros kezdéseire a vidék sűrű visszhangjai felelnek. A győri szakiskolás lányok még az év nyarán a franciaországi Dijonban az ISME (International Society of Music Education) konferencián képviselték sikerrel ének-zeneoktatásunkat. Visszatérve Budapestre, az elmúlt 50 esztendő fejlődésének kiemelkedő neveire esik tekintetünk. Annak idején, 1910-ben, már Kacsóh Pongrác, a „János vitéz" népszerű zeneszerzője felemelte szavát középiskoláink zenétlensége ellen. „A középiskola sokmindenre képesít . . . hanem zene dolgában abszolúte semmi útravalót nem nyújt az érettségizett ifjúnak... A magyar fiatalság legműveltebb kontingense . . . anélkül hagyja el a középiskolát, hogy a zenei műveltség ABC-jét megszerezte volna . . . és végigéli életét a kuplék és nóták árnyékában." Kacsóh véleményének külön érdekessége, hogy matematikatanárból lett a tárgy hathatós szavú, tekintélyes szakfelügyelőjévé... Az első korszerű tankönyvek, európai színvonalú intézmények Sztankó Béla és Sztojanovits Jenő nevéhez fűződnek a két világháború közötti időben. A további fejlődést a fővárosban a szakfelügyelői munka kiterjedése, újabb, népdalhoz közelítő tankönyvek megjelenése jelenti, Harmat Artúr és Karvaly Viktor munkássága nyomán. A 20-as évek végén két nagyszerű karvezető mutatja be Kodály első gyermekkarait, mérföldkövet állítva ennek a művészetnek az egész magyar zene történetében. A Wesselényi utcai fiúk vezére: Borús Endre és a Szilágyi Erzsébet leánylíceum tanára: B. Sztojanovits Adrienne az egykorú „His Master's Voice" hanglemez tanúsága szerint is az úttörők lendületével, ma is mintául szolgáló átéléssel szólaltatták meg a gyermekek számára írott remekmívű kórusokat. A 30-as években megpezsdül a főváros, lángralobban a vidék zeneélete az iskolákban. Győrött Kerényi György, a gyermekdalok későbbi európai hírű szakértője dolgozik, Kecskeméten, Kodály szülővárosában Vásárhelyi Zoltán teremt rangos kóruskultúrát. Bárdos Lajos, a szuggesztív karvezető és a nagykészültségű zenetudós erényeit ötvözi a zeneszerző és a született pedagógus tevékenységével. Munkája mindmáig egyik leghatásosabb népszerűsítője a Kodály-iskola eredményeinek, országosan is. Ádám Jenő professzor a magyar népdal kincseit a tv legnagyobb nyilvánosságán keresztül juttatja el mindenkihez. Az ő nevéhez fűződik az iskolai énektanítás módszerének alapos kidolgozása. Mint Kodály közvetlen munkatársa, a legtöbbet adta személyes gyakorlatából ahhoz, amit ma „Kodálymódszer" néven ismernek. A Kodály—Ádám szerkesztésében felszabadulásunk után megjelent énekeskönyvek napjainkig ható példát adtak az iskolai énekeskönyvek íróinak. Kertész Gyula a „Magyar Kórus" kiadó élén sorra jelentette meg az énekesrend új műveit. Bartók és Kodály kórusai itt láttak nyomtatásban napvilágot, hogy szinte percek alatt menjenek át az iskolai gyakorlat mindennapjaiba. Bartók 1937-ben hallhatta először gyermekkarait, benyomásai olyan maradandóak voltak erről, hogy későbbi levelében lelkesedve így ír róluk: „A máj. 7-i hangversenyen valóban játszottam néhány darabot a Mikrokozmoszból. De nem ez volt a fontos ezen a hangversenyen, hanem a gyermekkórusok. Nagy élmény volt számomra, hogy — a próbák alatt — először hallottam az én kis kórusaimat ezeknek a gyermekseregeknek az ajkán felhangzani. Ezt a benyomást sohasem fogom elfelejteni: milyen frissen, milyen vidáman hangzott a kicsinyek hangja. Ezeknek a gyermekeknek, nevezetesen a külvárosi iskolák gyermekeinek a hangvételében van valami olyan természe-35