Budapest, 1969. (7. évfolyam)
3. szám március - Vincze Oszkár: Munkaerőcsábítás az építőiparban
Zsolt Róbert Kedvet és lehetőséget a sporthoz! KIMUTATÁSOK, STATISZTIKÁK FEKSZENEK ELŐTTEM. A számokból kedvező kép bontakozik ki. íme, mutatóba néhány adat. Budapesten több mint 300 000 tagja van a különféle sportegyesületeknek, százezernél több úttörő sportol rendszeresen, mintegy 60 000 középiskolás vesz részt az iskolai sport-szakosztályok tevékenységében. Majd félmilliós ez a szám, tehát statisztikailag kimutatható, hogy Budapesten körülbelül minden negyedik ember sportol, illetve tagja valamelyik sportegyesületnek. Hitelesek ezek a számok, a kép mégsem valós. Mert a sportegyesületi tagok közül a legjobb esetben mintegy százezren sportolnak (az igazolt versenyzők száma 70 000), a többiek csupán a tagdijat fizetik — ha fizetik. Az iskolások közül is többen vannak azok, akik nem sportolnak, sőt, a 216 000 tanulóból 46 ooo-en még a kötelező testnevelésben előirt tantervi anyagot sem tudják elvégezni tornaterem és felszerelés hiánya miatt. Aztán meg ugyanaz a sportoló gyakran több statisztikai kimutatásban is szerepel. Mondjuk, az iskolai csapat tagjaként és mint egyesületi versenyző. Világszerte végeztek felméréseket arról, hogy a rendszeres testmozgás milyen összefüggésben van az átlagos életkor emelkedésével, hogy a sportolás hatására mennyivel ellenállóbbá válik a szervezet a betegségekkel szemben, és kimutatták, hogy a szellemi, de még a fizikai munka fáradtságának kipihenésére is a sport a legalkalmasabb módszer. Amikor ennek a cikknek a megírására készültem, kísérletképpen végigkérdeztem szomszédaimat. Valamennyien tisztában voltak a testmozgás fontosságával, de közülük egyetlen egy sem sportol rendszeresen. Lakik a házban mérnök, kőműves, orvos, trolivezető, ügyvéd, technikus, sofőr, tisztviselő; valamennyien sokat dolgoznak. Frissebbek, pihentebbek, jobb kedélyűek, kiegyensúlyozottabbak lennének, ha sportolnának. Mégsem teszik. A magyarázat rendszerint két érvben merül ki. Az egyik: „nincs időm". A másik: „nincs kedvemre való lehetőségem". Az első érvet még könnyű megcáfolni, a másodikat azonban már nehezebb. Sőt, tulajdonképpen nem is lehet. A MAGYAR ÁLLAM SOKAT ÁLDOZ A TÖMEGSPORTRA. A legtöbb üzem, vállalat, hivatal felszerelést, pályát biztosít, hogy dolgozóinak sportolási lehetőséget nyújtson. Olvashatunk jelentéseket arról, hogy X üzemben atlétikai tömegversenyt rendeztek sok száz résztvevővel, Y vállalatnál nagyszabású kispályás futball-torna folyt, amelyen tucatnyi csapat indult, Z hivatalban pedig megrendezték az osztályok közti kézilabda-bajnokságot. Nem rossz, hogy vannak ilyen megmozdulások, de csak akkor, ha rendszeressé tudják tenni őket. Részt vettem egy kispályás futball-déiutánon. A harmadik meccsen már alig vonszolták magukat a játékosok, egymásután következtek a szerencsére csupán könnyebb sérülések, majd pedig éjszakába nyúló sörözéssel zárult a nap. Szórakozásnak nem volt éppen utolsó ez a délután, de tény, hogy másnap a résztvevők közül kevesen végeztek teljes értékű munkát. A látványos tömegsport-statisztikák érdekében szervezett, egyszeri üzemi-hivatali sport-megmozdulás nem éppen szerencsés lormája a rendszeres testmozgásra való nevelésnek. A résztvevőnek inkább elmegy a kedve a sporttól, hiszen másnap fáradtan, izomlázasan ébred, alig képes lábraállni. Nem beszélve arról, hogy a szervezetet ért szokatlan és erős megterhelés még bajt is okozhat. Az üzemi sportfelelős meg tudja magyarázni a bizonyítványát. Ő ugyanis képtelen rendszeresen összehozni különböző csapatokat, mert hol az egyik, hol a másik nem ér rá. örül, ha egy alkalommal ki tudja vinni a dolgozók egy részét a pályára. Ott pedig még nem tartunk mondja —, hogy a dolgozók maguk szervezzék meg a sportolásukat, ők lépjenek fel különböző igényekkel. Valóban nem tartunk ott ? Sajnos, a felnőtt emberek többségében valóban nem alakult ki a követelő módon jelentkező sportolási igény. Nálunk mindig csak szervezett tömegsportról volt szó. Éveken át azzal agitálták az embereket, hogy vegyenek részt az MHK-mozgalomban, és még rossz pontot is kapott, aki nem akart három kilométert futni, vagy magasat ugrani. Az MHK után következett a jóval rokonszenvesebb, játékosabb Kilián-mozgalom, de ez sem vált népszerűvé, sőt, egyre kevesebb szó esik róla. A két tömegsport mozgalom mellett divatban volt és van is az üzemekben, hogy bizonyos alkalmakra demonstratív sportmegmozdulásokat szerveznek. Felszabadulás Kupa, Május 1 Kupa, Alkotmány Kupa tornát rendeznek, és különböző sportágakban nagyszabású tömegversenyeket bonyolítanak le. A cél az lenne, hogy ezen az úton is felkeltsék a sportolási igényt, csak éppen a forma nem elég vonzó. Nem kap tőle kedvet az ember a sportolásra, sőt, sokakat még taszít is az ilyen — sokszor csaknem kötelezővé tett — tömegverseny. SOKAN ÉRZIK HIÁNYÁT A RENDSZERES SPORTNAK, szeretnének tenni is ennek érdekében valamit, de többnyire az első kísérlet után abbahagyják a próbálkozást. A szervezett formákon kívül aligalig van sportolási lehetőség Budapesten. Pedig nem mindenki óhajt részt venni üzemi bajnokságon, vállalati versenyen, hanem a maga kedvére, minden versenyszerűségtől mentesen szeretné mozgatni kissé az izmait. De hol és hogyan ? A csapatjátékok kevésbé jöhetnek számításba, mert a futballhoz és a lobbi labdasporthoz tucatnyi emberre van szükség, tehát külön szervezést, időegyeztetéseket kíván egy-egy játék. Maradnak az egyéni sportok. Az orvos nagyon ajánlja például az úszást. Munka előtt, reggel, vagy esetleg munka után, estefelé rendkívül egészséges egy jót úszni. Bár azt mondjuk, hogy „Budapest fürdőváros", mégis kevés a fedett uszoda, és nyáron is inkább csak arra van lehetőség, hogy az ember kissé lubickoljon a vízben; háborítatlanul úszni legfeljebb a Balatonban lehet. Meg nem is valami olcsó szórakozás naponta eljárni az uszodába. VÁLASSZUNK TEHÁT VALAMI MÁS SPORTOT. Például a teniszt. Csakhogy jóval kevesebb a pálya, mint volt a felszabadulás előtt. Ha Nagy János vagy Kis István bekopogtat valamelyik sportegyesület pályájának kapuján és közli, hogy teniszezni szeretne, az illetékesek sajnálkozva tárják szét karjukat: „Kérem, még a saját versenyzőinknek is nehezen tudjuk biztosítani az edzésidőt. Próbálja meg talán másutt." Hasonló választ kap másutt is, aztán esetleg eljut egy „maszek" pályára, és ott drágán megfizeti, hogy partnerével játszhasson egy meccset. Tehát a tenisz sem megoldás. De talán lehet evezni, csónakázni... Arra ugyan nincs lehetősége mindenkinek, hogy vásároljon csónakot — már azért sem, mert nem is tudná hol tartani. De esetleg bérelni lehet? Talán lehet, de sportújságíró létemre még nem hallottam róla — csak a Balatonnál. Pedig tavasztól őszig heti egy csónakkirándulás ér annyit, mint kilónyi nyugtató beszedése. Az egyéni sportok közül néhány csak versenyszerűen űzhető (birkózás, ökölvívás, cselgáncs, sportlövészet stb.), a többi pedig nem sok megoldást kínál a sportolni vágyók számára. Példuál futni ugyan bárhol és bármikor lehet, de ki hajlandó arra, hogy kivillamosozzon naponta valahová a zöldbe, vagy pedig kinevettesse magát, hogy az atlétikai pályán gömbölyű hassal, kopaszon rója a köröket, — ha egyáltalán kap erre engedélyt. Számos üzemben és vállalatnál lehet asztaliteniszezni — de zárt teremben, ingujjra vetkőzve ez a fajta sportolás sokat nem ér. Lehet esetleg lovagolni — a külföldi vendégek pénztárcájára méretezett áron, és talán tekézni — ha éppen az üzemnek van pályája. Ezenkívül lehet kirándulni, túrázni — de utazási kedvezményt csak csoportok kapnak, és a turistaházak csupán a szervezett természetbarátoknak adnak elfogadható áron szállást. Es télen ? Az egyetlen, közönség számára is nyitott műjégpálya zsúfolt. Azelőtt élelmes emberek télen felöntötték a teniszpályákat; Pest minden kerületében lehetett korcsolyázni. Ma ki törődik ezzel ? Síelni ugyan lehet, ha van hó, de melegedő nincsen a Szabadság-hegyen, és nem megoldott a lécek, illetve ródlik kölcsönzése sem. — Jó, jó — mondhatja valaki —, de a fiatalok számára kedvezőbb a helyzet. És ez a legfontosabb. Kétségtelen, hogy az iskolák tanulóinak ott van legalább a heti két óra kötelező testnevelés. De ez rendkívül kevés, nem elégíti ki a fiatalok mozgásigényét. És főképp azokét nem, akinek a tanárok az osztályban kénytelenek megtartani a testnevelési órát. Budapesten 63 iskolának nincs tornaterme, 52-nek nincsen sportolásra alkalmas udvara, 96 iskolában nincsen mosdó! Ezer és ezer diákot érint ez. Körülbelül nyolcmillió forint értékű egyéb felszerelés hiányzik a budapesti iskolákban ahhoz, hogy a szakemberek által kidolgozott tantervi anyagot elvégezzék. De ha kielégítő körülmények között tartják meg a heti két testnevelési órát, akkor is csak minimális eredményt érhetnek el. A fiatalnak naponta lenne szüksége mozgásra, hogy edzettebbé, erősebbé váljon. HA A DIÁKNAK JÓ AZ ÉRZÉKE A SPORTHOZ, meg is találja a lehetőséget. Működnek szakosztályok a középiskolákban, rendeznek versenyeket, mérkőzéseket. Az ügyes gyereket a többiek azonnal beveszik maguk közé, sőt, a legtehetségesebbek valamelyik sportegyesülethez kerülnek. Viszont mit tegyen az a gyerek, aki épp a sport révén szeretne ügyesebbé, erősebbé válni? Ha ügyetlen, társai nem veszik be az osztály kosárlabda vagy futball csapatába, nem juthat be egyik sportág iskolaválogatottjába sem, hogy bajnokságon szerepelhessen. A sportklubokban pedig csupán 30