Budapest, 1969. (7. évfolyam)

3. szám március - Emlékezések Münnich Ferencre

RÁTH KÁROLY: 1939. február 8. Sötét éjszaka. Egy csoport nemzetközi brigádos tüzérrel — akiknek törzskari tisztje voltam — érkeztem a spanyol—francia határra. A franciák nem akarták megnyitni a határt. Tábortüzet raktunk, rossz bőröndökből, egyéb holmikból. A magyar csoport mellé odalépett egy magas, marcona őrnagy: — Maguk magyarok, fiúk ? Én Ottó Flatter vagyok. Mindannyian tudtuk, ez Münnich fedőneve. — Idefigyeljetek fiúk, van egy üveg spanyol konyakom. Igaz, Moszkvában akartam meginni, de a szent cél érdekében most felajánlom. Az ilyen konyaknak sosem árt, ha megisszák. A francia táborok viszontagságait ő részletesen leírta „Viharos út" című könyvében. Mindvégig magától értetődő volt, hogy ő a parancsnok. A leglehetetlenebb körülmények között is meg tudta szervezni a tábort. A franciák is mindig vele tárgyaltak. Az általuk kinevezett táborparancsnokságnak is tagja lett. És a tábor nemzetközi pártbizottságának is. Amikor híre jött a szovjet — német megnemtámadási szerződésnek, a bizonytalanság, éles viták közepette a pártbizottság — s ebben Münnichnek jelentős szerepe volt — kimunkálta az álláspontot, amit a pártcsoportok elé terjesztettek: ezzel a lépéssel a Szovjetunió elhárította a közvetlen fasiszta támadást. A jövőt nem jósolhatta meg senki, de tény, hogy a pártbizottság gyors állásfoglalása segített némi rendet teremteni a fejekben. Miközben 11-12 magyar elvtárssal — mint veszedelmes kommunista agitátorokat — engem átvittek a Le Vernet-i büntetőtáborba, Münnich megjárta a Collioure-i várfogságot. Majd egy szép napon — megjelent közöttünk! Ez 39 legvégén lehetett. Azzal köszönt ránk: — Úgy látszik, igaza van a spanyol indulónak: törhetetlen fajta vagyunk. Lám, még Collioure-t is megúsztam. Körülbelül egy évig éltünk együtt Le Vernetben. Kultúrelőadásokat, francia nyelvtanfolyamokat, szemináriumokat szerveztünk. Münnich soha nem csüggedt és optimizmusa ránk is átragadt. Ő volt közönünk a legidősebb. Ott ünnepeltük meg 54. születésnapját. Igazi ünnepséget csaptunk! Minden második vasárnap kaptunk egynegyed liter vörösbort. Egy ilyen adagot összegyűjtöttünk. A franciaországi emigránsok olykor juttattak nekünk némi pénzt, kosztpótlásra. Pénzt is gyűjtöttünk. És a nagy alkalomra a kantinból vásároltunk felvágottat. Kukoricalisztből a tábori konyhán — Tömpe István volt az egyik szakács — málét sütöttünk. Volt „hús", volt „sütemény", s az összeöntött bor: igazi születésnapi lakoma volt! Münnich nagyon vidám lett, amíg az őrök engedték, hatalmas nótázást csaptunk. Még hozzátenném — amin jókat derültünk akkor —, hogy őt a táborban sokan valami földbirtokosnak nézték. Még Spanyolországból származott egy remek sárga csizmája, ami megmaradt. Bricsesznadrág, jó szabású kiskabát: ez volt az öltözéke. Valóban, ritka elegáns volt, mert ott mindenféle összevissza-ruházatban jártunk. Volt, aki spanyol tiszti zubbonyához — pizsamanadrágot hordott. A másiknak a lovaglónadrágja lyukas tornacipőben folytatódott. . . Hihetetlenül lerongyolódtunk a közel két esztendő alatt. . . . Amikor 1946-ban hazatért Moszkvából, Rákosiék nemigen tudták, mit kezdjenek az annyit próbált forradalmárral. Már íródott 1919 kissé megmásított krónikája. Végül is Pécsre küldték főispánnak: küzdjön meg a kisgazdákkal. Majd visszarendelték Budapestre, hogy mint rendőrfőkapitány, trremtsen rendet. Münnich egyébként elnézően mosolygott Rákosi hiúságán. Nem egészen értette: miér. van szüksége a csinált r9-es nimbuszra ? Nehéz dolog visszaemlékezéseket írni. Óhatatlanul szubjektíven ítéli meg mindenki a múltat. De Münnich Ferenc egyenes jellemére, viharos, de világos útjára, az együtt végzett munkákra mindig jóleső visszaemlékeznem. ILLÉS BÉLA: A viszonyok, amelyek között éltünk, nem jellemzőek sem Münnichre, sem rám. A kórházban szobáink szomszédságban voltak; minden este 9 óra körül bejött hozzám, az orvosi „esti vizit" után, amikor pedig minden beteg köteles volt lefeküdni. Én betartottam a szabályt, pontosabban szólva: hónapok óta mozdulatlanul feküdtem. A tolókocsis Münnich hozzám képest fürge volt. Minden este órákat beszélgettünk. — Emlékszel? És Következett, minden este, a lengyel —szovjet háború 1920-ból, az illegalitás 1920 —21-ből, a bécsi nyomornapok, nyomorhónapok . . . Aztán Moszkva, és aki számunkra leginkább jellemezte a kort: Kun Béla. Milyen szépen tudott mesélni Kunról! Az a különös véletlen esett meg, hogy Moszkvában, amikor spanyol útja előtt búcsúzott Kuntól, én voltam a harmadik, aki ott volt a búcsúnál. Soha többé nem találkoztak. Mikor a spanyol polgárháború és a franciaországi internálás után visszajött Moszkvába, fölkeresett. Nagyon keserves találkozás volt. Kun már nem volt, és sokan nem voltak. Keseregtem, és ő, a sokat átélt Münnich, ő vígasztalt! Ez jellemző volt rá: mindig bizakodó, mindig optimista volt. Ezt szokta mondani: — Majd Pesten meglátod. Majd Pesten beszélünk a dolgokról. Hihetetlenül biztos volt abban, hogy Pesten fogunk minden kérdést eldönteni. A történelem igazolta. Mikor a New York palotában (a mai Hungáriában) laktam és dolgoztam, egyszer korán reggel cseng a telefon. — Béla? Nem ismertem meg a hangot. Münnich volt. Ezzel kezdte: — Na látod! Én biztosra vettem, hogy így lesz... HÁMOS GYÖRGY: Nem titok, hogy Münnich Ferenc után is volt Budapestnek rendőrfőkapitánya. Abban a kicsit patriarchális jelentésben azonban, mely az ódon kapitány szót és Budapestet összekapcsolta: ő volt ezen a poszton az utolsó. Szerelmese volt a fővárosnak, minden zugát ismerte, többet rótta az utcáit, mint amennyit főkapitányi íróasztalánál ült. Évtizedek mulasztásait igyekezett pótoln\ Amikor 1946-ban budapesti főkapitány lett: a rendőri sajtóiroda vezetője voltam. Ez is „patriarchális" intézmény volt; még azokból az időkből származott, amikor a lapok, különösen a délutáni lapok főszenzációit a nagy bűncselekmények szolgáltatták. Mikor Münnich Ferenc hivatalába lépett, nem szűkölködtünk a nagy bűncselekményekben. Ez volt a vetkőztetések emlékezetes időszaka. A rendőri sajtóiroda gazdagon el tudta látni az akkor még bűnügyi szenzációra éhes lapokat vetkőztetési történetekkel. Később a sajtóiroda megszűnt, mert 1948 után, politikai okokból, nem tartották helyesnek, hogy sok bűncselekmény legyen. Legalábbis a lapokban. Münnich Ferenc azonban a bűnügyek megszüntetésének sajátos módját választotta ; nem a sajtóban, hanem a valóságban igyekezett megszüntetni őket. Megalapította az R-csoportot, s hihetetlen lendülettel és gyorsasággal helyreállította a pesti utcák biztonságát. így tehát, mint sajtóiroda vezetőnek nem sokáig lett volna vele szorosabb kapcsolatom. De mire a vetkőztetések megszűntek: barátságunk már megszilárdult. Nem a bűnüldözés, hanem az irodalom révén. Már első jelentkezésemnél is hosszabb ideig ültem szobájában, mint a legfontosabb bűnügyi csoportok vezetői. Nemrég jött haza a Szovjetunióból, s azokról a könyvekről és írókról faggatott, akikhez kint semmiképpen sem tudott hozzájutni. Elsősorban azokat az írókat szerette volna megismerni, akiket fiatal korában, az első világháború előtt, már Pesten hallomásból megismert, s akik a legjobban ismerték a fővárost. Közülük elsőnek Heltai Jenővel ismertettem meg, akivel Heltai 1957-ben bekövetkezett haláláig meleg baráti kapcsolatot tartott fenn. A század szinte valamenynyi harcterét megjárt katona-forradalmár órák hosszat el tudott beszélgetni s mulatgatni Heltaival a régi pesti történeteken, s a jövendő Budapest felett elábrándozva. Én akkor már a gyermekvédelmi osztályt vezettem, de „másodállásban" minden új könyvről, minden feltűnt íróról szinte naponta be kellett számolnom neki. Mint egy folyóirat főszerkesztőjének. Irodalmi pályafutásom is az ő barátsága révén ívelt a legmagasabbra. 1957 nyugtalan januárjában azt a megbízást kaptam tőle, hogy az írószövetség néhány tekintélyes tagjával keressük őt fel, komoly beszélgetés céljából, a Parlamentben. Illyés Gyulával, Veres Péterrel és Benjámin Lászlóval látogattam meg. A kapuban várt a belépő cédula. A cédulán a következő állt: Hámos György + három fő. Ilyen karrierről sohasem álmodtam. CSÉBY LAJOS: A Tanácsköztársaság bukása után én Jugoszláviába emigráltam, mégis, csak később, Moszkvában ismertem meg Münnich Ferencet. Sok közös emlékünk egyike: munkakapcsolatban voltam vele, amikor ő a moszkvai rádió magyar osztályát vezette. Mindvégig tartó barátságunkból két momentumot ragadnék ki. Több országban volt nagykövet, míg én a börtönben ültem. Később, rehabilitálásom után, én is nagyköveti beosztásban dolgoztam. Ekkor is tapasztalhattam: Münnich mindenütt maradandó emlékeket hagyott maga után. A finn kommunista párt elnökének leánya, Herta Kuusinen, aki szintén fontos politikai funkciót töltött be, mondta nekem, milyen nagyszerű szolgálatot tett a nemzetközi munkásmozgalomnak is a kommunista nagykövet Helsinkiben. Az egész diplomáciai testület nagyrabecsülte; széleskörű műveltségével, egész habitusával tekintélyt vívott ki magának a nyugati diplomaták körében is. Amikor a szófiai nagykövetséget vezettem, ugyanezt hallottam, vezető és egyszerű bolgár elvtársaktól egyaránt: ön előtt egy olyan magyar nagykövet volt nálunk, akit mindenki tisztelt. . . Azidőben rendelték vissza a moszkvai nagykövetségről s nevezték ki Jugoszláviába, mielőtt oda Gerő Ernő vezetésével párt- és kormányküldöttség indult. Erre az időszakra mindannyian jól emlékezünk. Ő a küldöttség után egy nappal tért vissza Budapestre, a szokásos nagyköveti eligazításra. Akkor már kezdtek ropogni a fegyverek. Közel laktunk egymáshoz. Átmentem hozzá. Volt odahaza négy vadászpuskája, azokat tisztogatta. S alaposan elemezve az előzményeket, a várható következményeket, megjövendölte, hogy fel kell készülnünk a fegyveres harcra. Amikor az első új kormány megalakult, Münnich lett a belügyminiszter. Minden idejét a Parlamentben és a minisztériumban töltötte, ott is lakott — én a Magyar önkéntes Honvédelmi Szövetségben mozgósítottam az elvtársakat. A Köztársaság téri vérengzés után egy munkatársammal együtt elindultunk a Parlamentbe, Münnich elvtárshoz. A minisztertanács éppen ülésezett. Kértük, hívják ki, beszélni akarunk vele. Ott tudtuk meg, hogy ő és Kádár János röviddel azelőtt elhagyták a Parlamentet. Megkezdődött a fordulat, a forradalmi erők offenzívája. A magyar történelem egyik legkritikusabb pillanatában vállalta a felelősséget. Ekkor és a későbbiekben, miniszterelnöksége alatt is bebizonyította, hogy nemcsak kitűnő katona. Rá emlékezve, epizódok, jelenetek jutnak eszünkbe, önmagukban talán nem jelentősek. Jelentőssé azáltal válnak, hogy részei egy nagy életműnek. Vagy még pontosabban: a magyar történelemnek. Münnich Ferenc igazi forradalmár és igazi államférfi volt. Mindenkit meghallgatott, minden tapasztalatból tanult — s általa mások is bölcsebbek lettek. Összegyűjtötte: Kövendi Judit 22