Budapest, 1969. (7. évfolyam)

3. szám március - Murányi—Kovács Endréné: Kedvező fordulat a fővárosi gyermekvédelemben

Murányi-Kovács Endréné Kedvező fordulat a fővárosi gyermekvédelemben Ahogy 30 év előtti fővárosunk, az egymilliós, levegős perspektívájú, meghitt kisvárosi részletekben bővelkedő Budapest szemünk előtt nőtt fel majd kétmilliós, zsúfolt, zajos, csillogó éjszakájú és kormos nappalú, zaklatott világvárossá, úgy vált egyre bonyolultabbá, nehezebbé, ellentmondásosabbá a budapesti gyermekek élete. Gyermekeink szépek, erősek, okosak, testileg-szellemileg lényegesen fejlettebbek, mint az őket megelőző nemzedékek voltak, s gondjaink mégis nőnek gyermekeinkkel együtt. Naponta észre kell vennünk ugyanis, hogy a világvárossá fejlődés egyik közismert társadalmi kísérőjelensége: a gyermekek és fiatalok egy rétegének egészségi és erkölcsi veszélyeztetettsége bennünket sem került el. A nyugati metropolisok mindennapi életéhez hozzátartozik a felbomlott és lezüllött családok gyermekeinek kallódása, csapatos garázdálkodásuk, alkohol és kábítószer élvezésük, iskola- és munkakerülésük, a fiatalkorúak bűnözésének állandó emelkedése. A világvárosok lakói részére ismert és megszokott tények ezek, már nem is beszélnek a témáról, mert megoldhatatlannak tartják, akárcsak a főútvonalak közlekedési dugóit. Eltérő nézőpontok Budapest szerencsére még ebben a tekintetben sem zárkózott fel a nyugati metropolisokhoz. Közvéleményünk hallatlanul gyorsan, érzékenyen, sőt indulatosan reagál a rossz családi körülményeik miatt értelmi, erkölcsi, vagy testi fejlődésükben károsodott gyermekek sorsára. Az elmúlt évben a sajtó, a rádió, a televízió gyakran adott fórumot e problémákkal kapcsolatos eszmecseréknek, vitáknak, nézetek összecsapásának. Megrázó riportok láttak napvilágot a gyermekeiket közönyösen eldobó, kegyetlenül megkínzó, vag}' őket erkölcsileg züllesztő szülőkről, de feltártak nevelőotthoni súlyos pedagógiai hibákat és viszszaéléseket is. Szenvedélyes viták zajlottak le a kb. 7200 budapesti állami gondozott gyermek fejlődéséről, további sorsáról, helytállásáról az életben. Voltak, akik a szülői felelősség szigorú társadalmi és jogi számonkérésétől, illetve a nehéz helyzetben levő családok anyagi és pedagógiai megsegítésétől azt várták, hogy számos veszélyeztetett gyermek továbbra is családjában nevelődhet. Mások amellett törtek lándzsát, hogy gyors ütemben bővíteni kell a nevelőotthonokat, a nevelőszülői hálózatot, hogy az elhanyagolt, züllésnek induló gyermekeket minél korábban ki lehessen emelni környezetükből. Szó esett arról, hogy a nevelőotthon „szükséges rossz", és arról is, hogy nem szükségszerű, hogy „rossz" legyen, ha az illetékesek megteremtik a megfelelő pedagógiai feltételeket. Az egymással vitázó feleket mindig csak az igazság egyik oldala nyűgözte le, ami nagyon természetes, mivel mindkét oldal érzelmeket és indulatokat kavar fel. Az egyik oldalon: a nevelőotthonokban kulturált körülmények között élő, gondosan oktatott és nevelt gyermekek, akiknek tudatos és nem tudatos érzelmi világát betölti az a kínzó élmény, hogy nevelőotthonba kerültek, mert „nem kellenek" szüleiknek, vagy mert szüleik züllöttek. S ez az állandósult kisebbségi érzés minden érdeklődésüket, tevékenységüket, társaikhoz való vonzalmukat megbénítja. „Egy szürke csík, egy szürke íven" az életük. Míg a másik oldalon: a „családjukban" sínylődő, éhező, naphosszat az utcán csavargó gyermekek, akiket brutálisan bántalmaznak, esetleg szexuálisan visszaélnek velük, bevonják őket az italozásba, a lopásokba. E szélsőséges helyzetek mellett azonban nem kevésbé jelentős, megoldást igénylő probléma azoknak a gyermekeknek a megsegítése, akik bár rendezettebb külső körülmények között, de igen rossz családi légkörben élnek. Ha ezeknek az érzelmileg súlyosan sérült, többnyire agresszív, az iskolai közösségbe beilleszkedni nem tudó gyermekeknek az érdekében nem történnek hatékony intézkedések, úgy a nagyvárosi miliőben prostituáltak, törvényszegők közé keveredve, ők is lejtőre kerülhetnek. Jelenleg senki sem tudja, hogy mennyi a veszélyeztetett gyermekek száma. Nincs kidolgozott módszer felkutatásukra, illetőleg számbavételükre, sem arra, hogy milyen pedagógiai, pszichológiai vagy gyámügyi eljárásokkal lehetne megelőzni a bajt? A Fővárosi Tanács „akcióprogramja" A múlt év nyarán, amikor az Élet és Irodalomban Varga Domokos nagy visszhangot kiváltó cikke — amely a nevelőotthonokban élő gyermekek érzelmi nevelésének hiányosságaival foglalkozott — megjelent, már nagyban folytak a Fővárosi Tanács szeptemberi ülésének előkészületei. Ez az emlékezetes tanácsülés átfogóan és ugyanakkor a részletkérdéseket is elemezve foglalkozott a fővárosi gyermek- és ifjúságvédelem helyzetével és fontos határozatokat hozott. Kimondták, hogy a gyermekvédelem fejlődése nem tartott lépést társadalmunk általános fejlődésével, s szükség van további gyors, hatékony intézkedésekre, beruházásokra. Ez az esemény némi megnyugvást teremtett mind a gyermekvédelemben dolgozók, mind a probléma iránt mélyen érdeklődő emberek körében. E lap decemberi számában Hantos János, a Fővárosi Tanács V. B. elnökhelyettese ismertette azokat a lényeges társadalmi összefüggéseket feltáró tényeket és statisztikai adatokat, amelyeknek alapján a szeptemberi tanácsülés megtárgyalta a gyermekvédelem aktuális helyzetét és a teendőket. (Nem lehet szándékomban ismételni a cikkben leírtakat, bármennyire is csábít az alkalom, hogy legalább az újszerű nevelési irányelvekről és a remélhetőleg hamarosan megvalósuló óvodai, napköziotthoni és internátusi férőhelyek növekedéséről itt említést tegyek. Olvasóink azonban bizonyára emlékeznek még a cikk mondanivalójára és a konkréten kijelölt feladatokra is.) A fővárosi tanácsülés „akcióprogramját" összefoglalóan talán a következőképpen szövegezhetném meg: az iskolákban, a kerületi tanácsokban, a családokban és a nevelőotthonokban intenzív, egy percre sem lankadó, korszerű gyermekvédelmet kell folytatni! S e program azóta szélesen gyűrűzik tovább. Azóta jogosan beszélhetünk például az iskolákban bekövetkezett „kedvező fordulatról". E tanévben a pedagógusok többsége korszerű, humánus szemlélettel közeledik a nehezebben kezelhető tanulókhoz: nem rekesztik ki őket a közösségből, nem igyekeznek tőlük megszabadulni, ehelyett sűrűn veszik igénybe a kerületi Nevelési Tanácsadó pszichológiai és pedagógiai vizsgálatait. Nagy számban küldik el a problémás tanulókat — szüleik kíséretében — a rendelésekre. Az 1968 januárjában megnyílt nevelési tanácsadó hálózat — amely hosszú évek óta tapasztalt hiányt szüntetett meg — számos kerületben igen jó együttműködést épített ki az iskolákkal. Megmutatkozott már e rövid idő alatt is, hogy a rendelésen dolgozó szakemberek (orvosok, pszichológusok, pedagógusok) és az iskolák pedagógusai között egy-egy „nehéz" gyermek esetében lefolyó megbeszélés, a pszichológiai szemlélet térhódítása az iskolák mindennapjában rendkívül hatékony eszköze az ún. „megelőző gyermekvédelem"-nek. A huszonkét kerületi nevelési tanácsadó közül természetesen nem egy még a kezdet nehézségeivel küszködik, de életük, mint általában a „pályakezdők" élete, pezsgő, lelkes, nagyratörő. A különböző kerületek rendelésein dolgozó munkacsoportok időnként találkozókat szerveznek maguk között, hogy kicseréljék tapasztalataikat, hogy megvitassák nehézségeiket, ötleteiket, újításaikat, bevált, vag}' be nem vált módszereiket. Ha ezeken az összejöveteleken kívülálló megfigyelő vesz részt, megállapíthatja, hogy a humánus segítőkészség, ha szaktudással párosul és szervezett keretek között működik, milyen óriási erőt jelent ezen a területen is! A fővárosi gyermekvédelem szervezett keretei pedig az elmúlt év folyamán még néhány jelentős intézménnyel bővültek. Dr. György Júlia gyermekpszichiáter vezetésével megkezdte működését a kitűnően felszerelt Fővárosi Tanács Gyermekpszichológiai Szakrendelője (XIII. Faludi u. 5.), ahol kiváló orvosok és pszichológusok foglalkoznak azok-23