Budapest, 1969. (7. évfolyam)

3. szám március - Katona Éva: Beszélgetés Somlai László igazgatóval az élelmiszerellátásról

zata egészíti ki. Az országos úthálózat legfontosabb vonalának a Duna két partját tekinti. Ennek az elgondolásnak az alapján a városfejlesztési program elfogadása után megindul a részletes tervezés is; a pesti Lánchídfő alatti útátvezetés a megvalósítás első ütemének tekinthető. A javaslat érdekessége a Rózsadomb, Hármashatárhegy, János-hegy, Szabadság-hegy, Gellérthegy kilátópontjait összekötő „kilátóút" terve. Külön fejezet foglalkozik a városesztétikai jellegű követelésekkel „városszépítés" címszó alatt. Első ízben kísérli meg Budapest városképi, várostörténeti, műemléki értékeinek, védendő épületeinek, városképeinek számbavételét, a városkép javítását célzó fásításra, a zavaró, városképet rontó elemek eltávolítására vonatkozó javaslattételt. Mai ismereteink alapján a programnak ez a fejezete csupán jószándékú kísérletnek tekintendő, bár néhány jelentős városképi feladatot rögzít: így a Vár és Várhegyoldalak, valamint a Duna-partok kialakításának egységes megtervezését. A városfejlesztési programot nem követte az egész városra kiterjedő, általános rendezési terv készítése. A háborús atmoszféra, a gazdasági helyzet rosszabbodása és mindenekelőtt a politikai helyzet fasizálódása megakadályozott minden alkotó jellegű tervezési munkát. A felszabadulást követően a helyzet ebben a vonatkozásban alapvetően és gyökeresen megváltozott. A háborús pusztítások, illetőleg a nagyarányú újjáépítés szükségessége felvetette azt a reményt, hogy nagyobb arányú rekonstrukcióra nyílik lehetőség. Feltételezhető volt, hogy a telekmagántulajdon és a telekspekuláció a jövőben kevésbé akadályozhatják a város tervszerű fejlődését. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa már 1945 júliusában munkabizottságot küld ki a városfejlesztési terv módosítására. A Tanács apparátusa egyidejűleg megkezdi az általános rendezési terv készítésének előmunkálatait. A kiküldött bizottság, amelynek munkájában a Közmunkatanács és a Főváros kiküldöttjei vettek részt, időközönként külső szakemberek bevonásával végezte munkáját, és az év végéig lefektette a város korszerű továbbfejlesztésével kapcsolatos alapelveket. A bizottság már kiindulásként rögzíti, hogy a városfejlesztési terv revízióját nagy-budapesti értelemben tárgyalja. Egy létesítendő Budapest-megye határán belül három területet különböztetnek meg. Budapestet, Budapest-környéket — amely nagyjából a mai peremkerületeket foglalja magában, és együttesen Nagy-Budapestet alkotja —, végül Budapest-vidéket, amely hetvenöt községből áll, és nagyjából azzal a területtel azonos, amelyet a később, 1960-ban elfogadott általános rendezési terv Budapest környékének nevez. A bizottság első jelentését Nagy-Budapest és környéke egységes kialakítása tárgyában 1945 októberében, a telepítési alapelvekkel és a közlekedési hálózattal vonatkozó jelentést decemberben terjeszti tanácsülés elé. Az alapelvek a főváros észak-déli irányú fejlesztése mellett foglalnak állást. A Duna északi folyása mentén fekvő és az ehhez közeleső területeket elsősorban lakó- és üdülő-, a déli irányba eső területeket gyáripari telepítésre kell felhasználni. A budai oldalt elsősorban lakóvárosnak tekintik; a pesti oldal általában az összpontosítást igénylő munkahelyeknek kialakítására használandó fel. Az alapelvek között szerepel a városszerkezet tagolása; Budapest eddig „kisvárosi minta szerint centralizált" volt, a város egyetlen központ körül helyezkedett el, ez nem felel meg a megnövekedett fővárosnak, ezért decentralizált, tagolt városszerkezet létrehozására, a főközponton kívül helyi alközpontok létesítésére kell törekedni. (A tagolt városszerkezet követeléseinek ilyen megfogalmazása korát megelőző gondolat, J. Göderitz, R. Rainer és H. Hoffmann: „Die gegliederte und aufgelockerte Stadt" című könyve, amely ezt az elvet világszerte ismertté tette, 1957-ben jelent meg.) A munkahelyek decentralizálását is elvként mondja ki a bizottság: míg a zavaró üzemeket délen kell koncentrálni, a nem zavaró jellegűeknek helyi központok közelében való elhelyezése kívánatos. Ugyancsak korszerű az az alapelv, amely a beépíthetőség mérőszámát rögzíti a város különböző területein. Ez az építési övezetek eddigi meghatározásával szemben alapvető változást jelent: az eddiginél változatosabb beépítési módok alkalmazására nyújt lehetőséget, egyben megakadályozza a túlzsúfoltságot az újonnan épülő, vagy átépülő városrészekben. A közlekedési hálózat fejlesztésének vonatkozásában is újszerű gondolatokat vet fel a javaslat. Ezek egy része később irreálisnak bizonyul, más részük, kisebb módosítással, ma is alapját képezi a fejlesztésnek. A négy fej-pályaudvart (Keleti, Nyugati, Déli, Duna-parti p. u.) földalatti tengelykereszt kötné össze, a távolsági vonatok átvezetésére a Városliget mögött létesítendő, átmenő pályaudvar szolgálna. Az úthálózati javaslat a gyorsforgalmi utaknak a helyi forgalmi utaktól elválasztását javasolja, ezeket a város sűrűn beépült területeit övező, elhárító útgyűrű kötné össze, oly módon, hogy az egész gyorsforgalmi hálózat keresztezésmentes pályán, többszintes csomópontokkal létesül. Ez az elgondolás ma sem vesztett korszerűségéből. Hasonló elvek alapján épül a világ számos nagyvárosában — pl. Párizsban, Berlinben — a gyorsforgalmi útvonalak hálózata, és kezdődött meg Budapesten is az autópályák építése. A városfejlesztési alapelveket a Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1946 februárjában fogadta el alapul, Nagy-Budapest általános rendezési tervének munkálatai számára. Hivatalosan 1946 márciusában, a városrendezési alapelvek meghatározását követően, a valóságban már 1945 tavaszán megindultak a Közmunkatanácsnál az általános rendezési terv tervezési munkái is. A fejlesztési program és a terv gyakorlatilag egymással párhuzamosan készült. Az általános rendezési tervnek a területfelhasználásra és a forgalmi úthálózatra vonatkozó része 1946 novemberében, előzetes állásfoglalás céljából a Közmunkatanács elé került. Ez a terv Nagy-Budapest rendezésének első összefüggő, rajzban lefektetett koncepciója, alapvető jelentőségű a későbbi tervezés szempontjából. A területfelhasználási terv az eddigi övezeti beosztás helyett a területek rendeltetését veszi alapul: lakóterületeket, ipari területeket, zöldterületeket, különleges rendeltetésű területeket, azonfelül az intenzitás különböző fokozatait különbözteti meg. Egy területnek többféle rendeltetése is lehet (például iparral vegyes lakóterületek). Ez a rendeltetés és intenzitás szerinti megkülönböztetés lehetővé teszi valamennyi terület felhasználásának egyértelmű meghatározását. A lakástelepítési tervet általánosságban az jellemzi, hogy a legintenzívebb beépítésre szánt területek észak-déli Duna menti sávot alkotnak. Az ipari területek zöme a pesti oldalon, a vasútvonalak között terül el, majd a csepeli ipari területeken át a kelenföldi és Háros-sziget környéki ipari területben folytatódik. A zöldterületekre vonatkozó elgondolás első ízben határoz meg a várost átszövő zöldterületi rendszert, amelyet a lakóterületeket körülfogó „zöld gyűrűk" és a város belsejébe, különböző irányokból behatoló „zöld ékek" alkotnak. A Közmunkatanács kiküldött szakbizottsága 1947 februárig tartó, sorozatos tárgyalások után a területfelhasználási tervet néhány megjegyzéssel elfogadja, a forgalmi hálózatra vonatkozó állásfoglalást a Közlekedésügyi Minisztérium állásfoglalásáig felfüggeszti. A tervező munka tovább folyik, egészen 1948 márciusig, a Közmunkatanács megszüntetéséig. Ekkor a városrendező-részleg az újonnan alapított Építéstudományi és Tervező Intézethez kerül át, amely a tervezést az addigi alapokon folytatja. A tervezés során új problémaként vetődik fel a városrendezési tervezés és a meginduló népgazdasági tervezés közötti kapcsolatnak, a két tervfajta egymáshoz való viszonyának, és ezzel összefüggésben a városrendezési terv távlatának és érvényességének kérdése. A tervezők azt az álláspontot vallják, hogy a városrendezési terv meg nem határozott távlatra szól. Az adottságok és az igények alapján a szükségleteket és lehetőségeket tárja fel. Nézetük szerint a városrendezési terv lehet csak az alapja a három- és ötéves tervek során részletesen kidolgozandó építési befektetések terveinek. Ez utóbbi megállapítás ugyanúgy egyoldalú, mint azok a nézetek, amelyek a népgazdasági terv előirányzatait kívánták a városrendezési terv alapjává tenni. A népgazdasági tervezés és városrendezési tervezés elhatárolásának tisztázatlansága a fő oka annak, hogy az 1948-ban elkészült terv, amely a megvalósítás ütemezésére vonatkozólag nem tartalmazott elgondolást, nem nyert jóváhagyást. A másik ok magának az eljárásnak a tisztázatlansága volt. A Közmunkatanács megszűnt, Budapest egyesítése még a peremkerületekkel nem történt meg. Az újonnan alakult Építésügyi Minisztérium hatásköre még tisztázatlan volt, hiányzott tehát az a fórum, amelyik egyáltalán alkalmas lett volna a városrendezési terv jóváhagyására. Az általános terv 1949. őszén kerül újra napirendre. A Népgazdasági Tanács határozatban mondja ki, hogy Nagy-Budapest megvalósítása után szükségesnek mutatkozik „a fővároskörnyéki, munkáslakta településekkel megnagyobbodott főváros általános, nagyobb távlatra szóló városrendezési tervének kidolgozása". A határozat felszólítja Budapest polgármesterét, hogy az Országos Tervhivatallal és az Építésügyi Minisztériummal egyetértésben terjessze az elgondolásokat ismertető javaslatot a Minisztertanács elé. A volt Közmunkatanácsnál, majd az Építéstudományi és Tervező Intézetben Budapest városrendezési kérdéseivel foglalkozó szakemberek legnagyobb részben az 1949-ben alakult Fővárosi Tervező Intézethez, majd jogutódjához, a Budapesti Városépítési Tervező Vállalathoz kerültek át. Itt indultak meg ismét az általános rendezési terv készítésének munkái, és a vele kapcsolatos egyeztetések, értekezletek, bírálatok, amelyek egészen 1955-ig szinte megszakítás nélkül folytak. Az alapvető koncepció lényegében nem változott, de a tervezés szempontjai más és más megvilágításba kerültek, a tervezés módszere fejlődött, a terv különböző vonatkozásokban megalapozottabb lett, a város meglevő állapotára vonatkozó, részletes vizsgálatokkal és ütemezési javaslattal egészült ki. A tervet az e célra létrehívott konzultatív bizottság 22 ülésen át részleteiben tárgyalta. Megvitatásra került a Magyar Tudományos Akadémia Településtudományi Bizottságában, az Építőművész Szövetségben és más fórumok előtt. Végül a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága a Magyar Dolgozók Pártja Budapesti Pártbizottságával közös ülésén, 1955. febr. 11-én elfogadta és a Minisztertanács elé terjesztette. Jóváhagyására azons ban nem került sor, mert a Tervhivatal akkori elnöke a népgazdaság távlati fejlesztési terveinek hiányára hivatkozva, a városrendezési tervet levétette a napirendről. A hat évig tartó tervezés, a kritikák és viták hatására a városrendezési terv több vonatkozásban változott. Az 1951 — 53. évek között a reprezentációs törekvések kerültek előtérbe. Nagyarányú központi tér és fórumszerű útvonal létesítését (az Engels tér környékén), a kerületek központjaiba vezető utak kiépítését, általában a városkép értékeinek építészeti jellegű kompozícióba foglalását a tervezés fő feladatának tekintették. Ez az egyoldalú és nagy részben irreális szemlélet 1955-ig lehiggadt. Ami megmaradt belőle: a városképi és műemlékhelyreállítási feladatok fontosságának elismerése gazdagította a városrendezési szemléletet. Az építési lehetőségek növekedése általában reálisabbá tette a tervet, amely már lakástelepítési és ütemezési javaslatot is tartalmazott. Közlekedési vonatkozásban ebben az időben kialakult a földalatti gyorsvasút egymást keresztező kelet-nyugati és észak-déli vonalának terve, majd megkezdődött az első vonal építése. 1959 —60-ban a korábbi vizsgálatok, tanulmányok, programok és tervek alapján ismét sor került az általános rendezési terv revíziójára és kiegészítésére. Az új tervet — Budapest és környéke általános rendezési tervét — a Minisztertanács i960, nov. 4-én jóváhagyta, így az végre törvényerőre emelkedett. Ez idő óta az általános rendezési terv az alapja, kerete a város fejlődésének, szabályozó eszköz a lakástelepítésre, ipari üzemek, jelentősebb intézmények elhelyezésére, a parkhálózat, a közlekedési hálózat és a közműhálózat fejlesztésére. A Minisztertanács jóváhagyó határozata azt is előírta, hogy a városrendezési tervet a harmadik ötéves terv végéig felül kell vizsgálni, és a felülvizsgálat eredményét a Kormány elé kell terjeszteni. Ez a felülvizsgálat most van folyamatban. Ennek nyomán legközelebb számolunk be arról, hogy az 1960-ban jóváhagyott terv milyen mértékben váltotta be a hozzá fűzött reményeket; elvei, megállapításai milyen mértékben bizonyultak időállónak, vagy szorulnak módosításra. 9