Budapest, 1969. (7. évfolyam)

3. szám március - Garai Gábor: A forradalom felelőssége

GARAI GÁBOR A forradalom felelőssége Születési évem sajnálatos megkésése következtében csaknem tíz évvel az Első Magyar Proletárdiktatúra kikiáltása után jöttem a világra. Ezért az 1919-es Tanácsköztársaságról csupán olvasmány-emlékeim vannak, mások bizony nem is lehetnek. Emlékeim élén ott áll a mindenre elszánt vörös katona; lobogtatja a plakátját és azt hirdeti, hogy „Te, sötétben bujkáló ellenforradalmár, reszkess!" Mellette pedig ott áll a másik — akár ő maga is lehetne! — és megnyitja a parkokat és a játszótereket a gyermekeknek, védelmébe veszi a múzeumokat, képtárakat és a műkincs-értékű középületeket, s az íróknak, művészeknek, tudósoknak olyan — erkölcsi és anyagi — támogatást ígér (és juttat is, szerény pénztárcájából), amilyent soha semmiféle dúsgazdag osztályrend képviselői azelőtt nem tudtak, s nem is akartak nyújtani. Ha jól tudom, a korábbi osztály-háborúk katonái először mindig a rombolás munkáját igyekezték elvégezni, gondosan, hiánytalanul. Magyarországon a kereszténység s a középkori feudalizmus bevezetői pedáns munkát végeztek: írmagját is elpusztították a korábbi pogány kultúrának. Nyugat-Európában — a klasszikus polgári forradalmak országaiban — a burzsoázia jó darabig igencsak azzal volt elfoglalva, miként tüntesse el az előző rend, a nemesség intézményeit és jelképeit mindenünnen, — s csak jóval később konszolidálódott annyira, hogy megpróbálja megőrizni, úgy-ahogy — a maga hasznára — azt, ami többékevésbé véletlenül, megmaradt. Miképp lehetséges az, hogy mindeddig a történelemben csak a proletárok, a mindenből kisemmizettek forradalmának volt akkora ereje, tisztessége, történelmi felelőssége, hogy — miközben köztulajdonba vette, erővel, erőszakkal a magántulajdont, és fenyegető fegyverét fölemelte az ellenforradalmárokra — rögtön, halogatás és a hatalom megszilárdulásának kivárása nélkül, minden emberi műalkotás, minden maradandó, évszázadokra érvényes érték megőrzésére és védelmére vállalkozott ? Talán ott keresendő a magyarázat, hogy ennek az 1919-es magyar proletárforradalomnak a vezetői a forradalmi Oroszországból jöttek, s odaát láttak, átéltek egyet-s mást? Gyötrelmet, hősiességet, pusztítást, élet- és értékmentést egyaránt ? Láthattak, átélhettek bizony nem is keveset. 1957-ben, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50-ik évfordulóján Moszkvában jártam. Ott mesélte el nekem valaki, hogy annak idején, 17-ben a Kreml ostroma valójában sokká! tovább tartott a kelleténél. A fehérek fent voltak a Kremlben, a vörösök a vár alatt. Tulajdonképpen — a régi tulajdonjog szerint — a fehéreké, az uraké volt minden a városban; ők mégis ágyúval lőtték a palotákat, a lakóházakat, az üzemeket, a maguk vagyonát. A vörösöké (ugyancsak a burzsoá jogrend szerint) nem volt semmi; s ők mégis arra kaptak parancsot, hogy nem szabad ágyúval lőni a Kreml palotáit — mert az csupa műkincs: meg kell őrizni a jövőnek . . . Megőrizték. És sok százan haltak meg érte a vár falai alatt. De hallottam akkor egy régebbi történetet is, az 1905-ös forradalom idejéből. Behatoltak egy falusi kastélyba a muzsikok. Kaszával, kapával jöhettek, gondolom, és fáklyákkal, hogy fölgyújtsák az úri házat. Valamelyikük éppen rádobta volna a zsarátnokot a ház tetejére, amikor megszólalt egy öreg orosz paraszt: — Ügy hírük, ebben a kastélyban őrzik a nagy költő (ha jól emlékszem, Lermontov) kiadatlan kéziratát. — Az öreg nem tudott olvasni, valószínűleg a többiek közül sem sokan ismerték a betűt. Mégis megtorpantak. A forradalmi felelősség gondolatát — vagy ösztönét — Oroszországból hozták tehát a magyar proletariátus katonái ? Azt az ösztönt, — vagy felelősségtudatot — hogy mindaz, ami itt igaz érték, s megmaradt, az tovább épül, az közös kincse az emberiségnek? Hoztak magukkal bizonyára sok tanulságos, emberséges útravalót. De a lényeg, a minden javak megőrzésének, minden igaz érték átmentésének szándéka és vágya — mégis, úgy hiszem — eredendően ott lappangott a lényükben, a természetükben. Mint ahogy — valószínűleg — ott él az minden nép egyszerű embereinek a vérében, a szervezetében. Nem biztos, hogy sokan észreveszik ezt idejében. Nekünk, magyaroknak, volt egy nagy költőnk, Ady Endre, aki észrevette: több mint tíz évvel a magyar proletárforradalom győzelme előtt odanézett a paraszt-proletárokra, akik „Siratják a semmit, a másét..." — miközben ég a „grófi szérű" — és mégis ők siratják meg a pusztuló életet, mert „Érzik titkon, hogy az övék . . .", minden az övék, mert mindent ők teremtettek itt. „Hogy helyt álljunk az emberiségért az örök talajon" — mondta később József Attila. És a vélt — vagy valódi — talányra is ő adta meg a magyarázatot: a proletárok, a mindenből kisemmizettek forradalma azért meri és tudja vállalni a legsúlyosabb felelősséget, és a hatalom terhét és kockázatát, mert „minden emberi mű" megőrzésére és továbbfejlesztésére egyedül hivatott; mert érdeme és érdek nélküli tisztessége, hogy míg egyik kezével lesújt a haladás ellenségeire — a másik kezét minden emberi teremtmény és az egész emberi lét védelmére fölemelje. Stettner Béla grafikája