Budapest, 1968. (6. évfolyam)

2. szám február - Genthon István: Prosper Merimée Budán

Genthon István PROSPER MÉRIMÉE BUDÁN Kevesen tudják a magyar Műemléki Felügyelőség nagyszámú és lelkes fiatal dolgozói közül, hogy e szakmának mily óriásait tekinthetik kollégájuknak. Elsősorban az urbinói, korán kilobbant meteort, Raffaellot, aki Róma városának kinevezett műemléki felügyelője volt, ide vonatkozóan hosszabb írása is napjainkra maradt. Másodsorban — tekintsük ezt a besorolást merőben időrendinek — Prosper Mérimée következik, a francia irodalomtörténészek szerint minden idők legnagyobb novellistája, ki mellesleg 1840-től hazája „nemzeti műemlékeinek generálinspektora" volt. E két géniusz nehezen utolérhető mintaképe adjon erőt fiataljainknak a további munka lelkes, magasszintű folytatásához. Mérimée pest-budai látogatásáról tudtommal eddig magyar részről senki nem emlékezett meg. Az egykorú folyóiratokban sincs nyoma. Még a Divatcsarnok, Császár Ferenc bőbeszédű és pletykás lapja sem említi. Levelezésének részletekben, majd egészében való kitűnő kiadója, Maurice Parturier segített minket hozzá e teljesen ismeretlen anyaghoz. (Correspondance générale II. sorozat, I. kötet, Toulouse, 1953, 335— 364 1.) A nagy író 1854-ben látogatott fővárosunkba, illetve Pestre, ahonnan Budára is átrándult. Már nem volt fiatal, ötvenegy éves. Haja megszürkült, barkói leértek nyitott, szétálló gallérjának (melyet Közép-Európában Vatermördernek hívtak) csúcsáig. Szeme könyörtelenül villant a géniusz kutató, vesékig hatoló tekintetével. Fekete ruhában, dús nyakkendővel, igényesen öltözködve érkezett Pestre, olyanformán, ahogy a korabeli daguerrotypiák megörökítették. Legjobb műveit már megírta eddig, a hatoldalas Mateo Falcone ijesztő remeklése 1829-ből való volt, legelragadóbb kisregénye, a Kettős meglepetés nem sokkal utána, 1833-ban öltött testet, végül legismertebb, de nem legjobb írása, a Carmen, mely szentimentálissá lazult Bizet operalibrettójában, már tíz éve megszületett. Hagyjuk végre megszólalni ezt a kivételesen nagy írót. Bécsből Mistress Senionnak, egy angol írónőnek többek közt az alábbiakat írja 1854. szeptember 26-án. „Hová írjak Önnek, asszonyom? Elutazik? És hova? Levele augusztus 21-érői ma reggel érkezett meg, miután engem mindenfelé hiába kerestek, ahol nem voltam. El vagyok ragadtatva, hogy Turgenyev úr novellái tetszettek. Olvasta Puskin Pique Dameját, amit én fordítottam? Elküldöm Önnek e halhatatlan müvet, mihelyt szerencsém lesz és viszontláthatom a Szajna partján. Elég jól szórakozom a Duna partjainál. Nemrég kirándultam Magyarországra. Ha ott nem lenne oly sok templom, azt hittem volna, Konstantinápolyba értem, mikor a hajóról Pesten kiszálltam. A férfiak oly bő nadrágot hordanak, hogy azokból krinolint lehetne szabni, elvágva a kapcsot. Szemük fekete és nem nagyon látszanak keresztényeknek. Elvezettek egy fürdőbe, ahol elcg sok pestit, férfit és nőt láttam az ásványvízben, amelynek gondolom, csak az az ereje, hogy megtisztítsa a népet. Ami az erkölcsöket illeti, válaszfal van a férfi és női medence közt, de a falon ajtó áll tárvanyitva s az a szokás, hogy rajta keresztül kölcsönösen látogatják egymást. Vezetőm azt mondta: „íme, ez a magyar szabadság''. A szép nők, akik ebben a halászlében főttek, kezükkel eltakarták arcukat, amint meg-Prosper Mérimée fiatalkori arcképe (egykorú rajz) láttak, ami erősen keletre emlékeztetett. Enni adtak hosszú, hegyes paprikát, fűszerezve mindenféle furcsasággal, talán macskával vagy kis magyarokkal, de az a szokásom, hogy a vendéglői étlap alapján minden ismeretlen ételt megrendelek. íme Asszonyom, lelkiismeretesen töltöm be utazói szerepemet.'" Két nap múlva, szeptember 28-án két levelet is írt pesti élményeiről. Az egyiket angolul, Fanny Lagdennek. Röviden érinti pesti élményeit: „Kisebb kiránduláson voltam Magyarországon, hol sok különleges ételt ettem és egy régi török fürdőben nőket láttam fürödni, akik közül néhány nagyon csinos volt, valamennyi a medencében gőzölgött meg az azt körülvevő padokon és oly hőségben, hogy ott még a rák is megfőtt volna. Egyébként itt senkivel sem találkoztam, akivel szerettem volna, de megismertem néhány kedves embert, barátságot kötöttem velük s elég kellemesen töltöttem az időt." Bőbeszédűbb Léon la Laborde-nék írt francia levelében, még ugyanazon a napon: „Voltam néhány napig Magyarországon, e keresztény országban, mely nagyon hasonlít kelethez. Mutattak néhány római romot és nagyon érdekes magyar ékszereket, (köztük néhány nagyon régi, hamis bizánci zománcot, vagyis puha anyagot hideg úton aranyba ágyazva). Az Ön könyve segítségével nagyképűsködtem a zománc területén és Pesten tudós hírében álltam. De ami a legérdekesebb volt itt, az egy török fürdő, egyetlen épület, mely a török hódoltság idejéből Budán megmaradt. Szép, nagyon meleg vizű forrás táplálja s mindkét nembeliek fürödnek benne úgy öltözve, mintha békák lennének. Akadtak nagyon fehér, kövérkés magyar nők, kik szeméremből kezükkel eltakarták arcukat vagy csak testük hátsó részét mutatták. Sokat elvesznek e látvány értékéből azok a ruhák, melyeket otthagynak a fürdőző nők, valamint a helység rettenetes melege. Az ördögnek kellene belebújnia az emberbe, hogy ebben a lében még izgalom is fogja el." Még részletesebben számol be élményeiről Jenny Daquinhcz írt levelében, mely ugyancsak Bécsből kelt, október 2-án: „Mondtam magának, hogy elmentem Magyarországra? Három napot töltöttem Pesten, úgy éreztem, mintha Spanyolországban vagy méginkább Törökországban lennék. Szemérmességem itt sokat szenvedett, mert mutattak nekem Budán egy nyilvános fürdőt, ahol magyar férfiak és nők vegyesen fürödtek nagyon meleg ásványvíz levében. Láttam ott egy nagyon szép magyar nőt, aki kezével eltakarta arcát, mert nem volt inge, mint a török nőknek, hogy azzal leplezze magát. Ez a látvány hat krajcáromba került, azaz négy sou-ba. Láttam a Saint Tropez-i hölgyek című darabot a magyar színházban, nem tudtam felismerni a francia melodrámát a magyar Saint Tropez á JJnőz cím alatt. Hallottam cigányzenészeket eredeti magyar dalokat játszani. Ezektől az ország lakosai elvesztik a fejüket. Nagyon gyászosan kezdődik s bolondos vidámsággal végződik, ami hatalmába keríti a hallgatóságot, mely lábával dobbant, üvegeket tör össze és az asztal tetején táncol. Az idegeneket nem ragadják el ennyire az érzelmek. A legszebbet a végére hagytam, láttam egy csodálatos munkájú régi magyar ékszergyűjteményt. Ha hozhattam volna egyet is Önnek belőle, Kölnig elém jött volna, hogy hamarabb megkaphassa." 42