Budapest, 1968. (6. évfolyam)

1. szám január - László Gyula: Innen indult... (riport)

László Aladár a Vörös Hadsereg egyenruhájában Szemere utcai bérház. Negyedik emeleti, szerény, ízlésesen berendezett lakásában László Aladár az életéről beszél. Hangja csöndes, szavai egyszerűek. Hét évtized van mögötte. Egy harcokkal tele, nehéz történelmi korszak, háborúkkal, forradalmakkal, ellenforradalmakkal. S ő nemcsak szemlélője —, cselekvő részese is volt ennek a korszaknak. Van miről mesélnie. Tartása, mozgása még ma is elárulja az egykori sportolót. Pedig hatvan éve már, hogy rugdalta a rongylabdát az Almássy téren, s nem sokkal kevesebb, hogy mint ifjúmunkás magára öltötte a bádogosok és szerelők szakszervezeti futballcsapatának mezét. Haja ősz, arca nyugodt, kevesebbnek látszik, mint amennyi valójában. Talán az utóbbi néhány hétnek is szerepe volt benne, hogy valamicskét visszafiatalodott. Emigrációban, később diplomáciai szolgálatban hosszú éveket töltött a Szovjetunióban. Delegációkkal is jó néhányszor járt már Moszkvában, de a mostani út — mint mondta — élete legboldogabb élménye volt. — Október végén behívtak a pártközpontba. Közölték, hogy én vezetem a Szovjetunióba menő veterán küldöttséget. Feleségem is meghívást kapott az útra. Két nappal az indulás előtt a televíziót néztük, s egyszercsak hallom a hírekben, hogy Münnich Ferenc elvtársat, meg delegációnk másik két tagját, Garasin Rudolfot és Kiss Lajost Lenin renddel tüntették ki. Negyediknek az én nevem következett. Nem szégyellem — kicsordult a könny a szememből. Úgy látszik, elhomályosodott a szemüvege, leveszi, megtörli, de előbb a bal keze hüvelyk- és mutatóujját mintegy szokásként, gyöngéden végighúzza lehunyt szemhéjain. Felesége a szomszéd szobából már hozza a bársonybélésű dobozt az éremmel, a Szovjetunió legmagasabb kitüntetését. Csupa derű, mosolygás, ahogy lerakja elénk a kis asztalra. Rövid csönd, aztán újra Moszkvában járunk. A Vörös téren, a Kremlben, a Kongresszusi Palotában. Az elvtársakkal, régi barátokkal való találkozásokról beszél, s arról a megbecsülő szeretetről, amellyel mindenütt körülvették. Régi és új barátságok emlékeivel tért haza. Poggyászában Brezsnyev és a pionírok ajándékaival. Az itthon kapott ötven rubel költőpénzt is hazahozta. — Mire költöttem volna ? Mindennel elláttak — néz rám. — Természetes, hogy visszaadtam a pártnak. Egy ember portréja sok apró részletből, vonásból áll össze. Ez is hozzátartozik. László Aladár a második világháborúban László Aladár születésének esztendejében ezer éves fennállását ünnepelte az ország. Apja a Wesselényi utcai kis bádogosműhelyben pedig azon örvendezett, hogy újabb fiút állíthat majd maga mellé inasnak. Mert hogy bádogost nevel ebből a fiából is, akárcsak a másik kettőből, az természetes. Nyugodt, gondtalan légkörben nőtt fel. Apja tekintélyes, megbecsült tagja volt az ipartestületnek, Vázsonyi Vilmos buzgó híve. A fiú elvégezte a négy polgárit, egy év alatt kitanulta apja mesterségét. A tanonckiállításra beküldött munkáját első díjjal jutalmazták, s ez a segédlevelet is jelentette. A szocializmusról, a munkások szervezkedésének jelentőségéről Sándor bátyja beszélt neki először, ő vitte el a Wesselényi utca és Rózsa utca sarkán levő szakszervezetbe. Az idősebb szakmunkásokkal együtt itt jöttek össze esténként a fiatalok is. Táncoltak, vitatkoztak, játszottak, szavaltak a műkedvelő csoportok előadásain; a könyvre is itt kaptak rá, olvastak regényeket, marxista füzeteket, részt vettek előadásokon, vitákban. Szinte gyerek még, de már egyik vezetője a szakszervezeti sportéletnek és a műkedvelő csoportnak. Mint fiatal segéd, ismét az iskolával cseréli fel apja műhelyét. Beiratkozik a felsőipariskola vas- és fémipari szakára. Titokban továbbra is részt vesz a szakszervezet életében, sőt, 1913-ban tagja lesz a szociáldemokrata pártnak is. A fiatal László Aladár hamar felismerte, hogy a ferenejózsefi boldog békében sem boldog mindenki. A Váci út, Angyalföld elkeseredett munkásainak sorában tüntet a több bérért, a kizsákmányolás ellen. Ott van az utcán 1912-ben, a Véres Csütörtökön is. — Egyszer alaposan megkardlapoztak — emlékezik vissza egy fél évszázadnál is régebbi tüntetésre. — A nadrágom végighasadt, a szemüvegem összetört. Kocka XIII. Jánosnak hívták a rendőrt, aki a Hársfa utcai őrszobára bekísért. Különös, ennyi év után sem felejtettem el a nevét. Pedig hány emberrel volt dolgom azóta, hány nevet kellett megjegyeznem! „Jobban vigyázzon a fiára, mit csinál!" — adott át szemrehányóan apámnak. „Hogy lehet becsületes mesterembernek ilyen gyereke!" — csóválta még elmenőben is a fejét. A háború elején a konzervgyárban dolgozott. A munkásnők bérharcot kezdtek, ő volt a szakszervezeti bizalmijuk. Büntetésül bevonultatták. Rövid kiképzés, irány a keleti front. 1916 nyarán már hadifogoly. Előbb egy Kiev környéki, majd egy Moszkva melletti táborba kerül. Onnan Ivanovoba viszik tovább. Itt találkozik 1917-ben Ligeti Károllyal, akinek akkor már kapcsolata van a bolsevik párt helyi szervezetével. Agitációs munkával bízzák meg. A május i-i felvonulásra a bolsevikiek mellé kell állítania a hadifoglyok többségét. Komoly része van benne, hogy ez sikerül. Mintegy háromezren vesznek részt a megmozduláson. Magyar szónokuk is van. Néhány nap múlva hetedmagával Szibériába szállítják, ök ezt a büntetést is az ügy javára tudják fordítani. Egymástól elszakadnak, hogy minél több táborba kerüljön harcedzett agitátor. Ligeti Omszkban marad, ő a gazdag mongol határvárosban, Trojckoszavszkban lát munkához. A kietlen tajgán levő hadifogolytábor László Gyula Innen indult,aWesselényi és Rózsa utca sarkáról 8