Budapest, 1968. (6. évfolyam)

1. szám január - László Gyula: Innen indult... (riport)

László Aladár Bugyoníj marsallal az Októberi Forradalom ötvenedik évfordulóján a Kongresszust Palota előcsarnokában kétszáznyolcvan kilométerre van a legközelebbi vasútvonaltól. Megszökni lehetetlen, így hát őrség sincs. Kapnak néhány rossz fegyvert, hogy a be-betörő hunguz rablók ellen védjék magukat. Ebből szervezi meg és fegyverzi föl László Aladár a fogolytábor első vörös egységét az Októberi Forradalom hírére. A Távolkeleten azonban szervezkednek a fehérek is, Kolcsák és Szemjonov tekintélyes erőkkel rendelkezik; támogatásukra nemsokára partra szállnak a japánok. Az erőket a Vörös Hadseregnek is koncentrálnia kell. László Aladár a híres berezovkai táborba megy, ahol a magyarokból már népesebb alakulatok álltak össze. Több százan csatlakoztak Lavrov forradalmi fegyveres csoportjához, és két század Kalandarásvili partizán egységeihez. Nyár végén azonban a berezovkai terület a fehérek uralma alá került. Az internacionalisták nagy részének sikerült visszavonulnia, a fedezetül hátrahagyottak, ahol tudtak, menedéket kerestek. László Aladár az utóbbiak között volt, egy ideig Radnóti Andor orvos segítségével a hadifogolykórházban bújt meg, majd a föld alatt újra szervezkedő forradalmárok többedmagával bejuttatták dolgozni egy vasöntödébe. Itt, majd később egy másik katonai üzemben több sikeres szabotázs cselekményt hajtottak végre. 1919 februárjában emiatt le is tartóztatták, a vádat azonban nem tudták bizonyítani. A Vörös Hadsereg közeledtének a hírére az illegális alakulatok fegyvert fogtak, köztük a magyar internacionalistákkal László Aladár. Szibéria felszabadítását követően különböző katonai beosztásokban tevékenykedett: századparancsnok volt az irkutszki nemzetközi ezredben, részt vett a Lena folyó menti harcokban, majd a jakutszki vörös zászlóaljban volt előbb századparancsnok, később egy önkéntes fegyveres alakulat parancsnoka. A japánok elvonulása, Kolcsák és Szemjonov veresége után még újra meg újra bandákba szerveződtek a tajgán szétszórt fehérek maradványai. Szívós háborút kellett folytatni ellenük, míg sikerült lefegyverezni őket. László Aladár, mindvégig parancsnoki beosztásban, 1921 szeptemberéig vett részt ezekben a harcokban. Több társával együtt akkor pártmunkára hazaküldték Magyarországra. Dekonspiráció következtében azonban szinte a határátlépés pillanatában letartóztatták és katonai törvényszék elé állították. A katonai törvényszék a tárgyalásra megidézett többet azok közül a volt internacionalista katonái közül, akik már korábban leszereltek és a hadifogoly szállítmányokkal hazajöttek. Egyetlen volt katonája sem vallott rá! Mind azt mondták: nem ismerik, sohase látták. Nem ők tehettek róla, hogy egyéb bizonyítékok alapján volt parancsnokukat a katonai bíróság tízévi börtönre ítélte. A börtönből 1924-ben cserefogolyként szabadult, kikerült Moszkvába. Ettől kezdve a Honvédő Háború kitöréséig különböző gazdasági funkciókat töltött be, és mellékesen elvégezte a főiskolát. Egyik legfontosabb munkája során ő szervezte meg azt a később igen nagy jelentőségre szert tett helyiipari hálózatot, amely (jórészt a nehézipar hulladékanyagainak felhasználásával) igen fontos közfogyasztási cikkeket bocsátott a nélkülöző lakosság rendelkezésére. A háború előtti utolsó beosztásában az Orosz Föderatív Köztársaság állami tervbizottságának osztályvezetőhelyettese volt. A háború kitörésekor ismét fegyvert fogott, mint önkéntes népfölkelő részt vett Moszkva védelmében. 1945-ben hazajött, innentől azonban még az eddiginél is nehezebb követni változatos pályafutását. Dolgozott az iparügyi minisztériumban, a mérnökszakszervezetben, jelentős szerepe volt az államosítások és a tervgazdálkodás előkészítésében, tudományos előadásokat tartott a pártfőiskolán, szakkönyveket írt és fordított, dolgozott az Országos Tervhivatalban, a KGST moszkvai irodájában . .. Több éven át előadója majd tanszékvezetője volt a Marx Károly Közgazdasági Egyetemnek. 1967 tavaszán az Országos Tervhivatal főosztályvezetőjeként ment nyugdíjba. Mindez száraz, rövidített vázlat csupán s hogy most beszélgetünk, ahogy fölcsillan egy-egy életteli epizód — hogyan szerveztek tüntetést a váci fegyházban Lenin halálakor a politikai foglyok; hogyan segélyezte szüleit a távolból halálukig; hogyan találkozott volt fehérgárdista üzemi parancsnokával később egy moszkvai üzemben; epizódok a háborúból, epizódok a felszabadulási időkből, megható találkozások régi bajtársakkal, és mennyi nehézség, és mennyi buktató ... — regényt kellene írni róla. Egyelőre, íme, ez a cikk. László Aladárt, a tudóst, szakírót, pedagógust, gyakorlati gazdasági vezetőt, László Aladárt, a katonai parancsnokot, László Aladárt, a szerény és szeretetre méltó embert — a forradalom és a szocialista építés nevelte, edzette azzá, ami, aki lett. A forradalom és a szocialista építés nyitott tért neki, hogy azt adhassa a Szovjetuniónak és Magyarországnak, amit adott. De hogy megjárhassa ezt az utat: a készséget innen vitte magával. Ez az út, amelynek minden további lépése annyira logikus és következetes, innen indult, a Wesselényi utca és Rózsa utca sarkáról, abból a szakszervezeti helyiségből, ahol 1912-ben egy félig még gyerek, egy pályamunkája révén soronkívül szabadult kisinas bátyja kíséretében egy este megjelent, hogy beiratkozzék a budapesti vasas ifjúmunkások közé. 9