Budapest, 1968. (6. évfolyam)

2. szám február - Heim Ernő, Czagány István írásai

A Várszínház nézőtere a színpadról nézve, bontás közben. 1938 194s közötti állapot Páholyok közötti választó pillér u Várszínház nézőteréről, az északi páholysorból. 1938 — 1943 közötti állapot Kelemen Lászlóék első fellépésének emlékét: őrző relief rekonstrukciója. Ezek nélkül az újjáépülő Várszínház nem töltheti be napjainkban sem kimagasló rendeltetését. Ugyanúgy, mint ahogyan a Bánk bán 1835. évi itteni, első budavári bemutatásához sem juthattunk volna el Kelemen László 1790. évi úttörő kezdeményezése nélkül. Nemzeti színművészetünk hőskorában Megyery Károly, Egressy Béni, Lendvayék, Szigligeti, Déryné, Laborfalvi Róza, Kántorné játszottak a Várszínház falai között. Majd a Budavári Színjátszó Társaság is benne talált otthonra. Belsejét először 1815-ben, később 1854-ben és 1884-ben alakították át: ekkor az egész berendezést is renoválták. Az 1917. évi átalakítása után 1924-ig volt használatban, végül az 1938. évi felméretése után 1943-ban tűzvédelmi okokból teljesen elbontották a nagymúltú színház belső architektúráját. Az épület barokk falai, boltozatai, copfstílusú lépcsőházai Budavára 1944—45. évi ostroma alatt komoly sérüléseket szenvedtek. A falak szerkezeti helyreállítására 1946—1947-ben került sor, ekkor a tetőzetét is újjáépítették. A megrepedt boltozatok belövés okozta lyukait azonban a mai napig sem falazták be és a szükséges belső állagbiztosítás sem készült el. A kísértetiesen néma, üres színházban húsz esztendeje csak azoknak a galamboknak a szárnycsattogása visszhangzik, amelyek a környékről beszálldosnak az üvegtelen ablakokon át. Bármennyire is becsüljük a Várszínház történeti múltját, újjáépítésével kapcsolatban a valóság talaján kell maradnunk. Gazdag fotódokumentációja ellenére sem vállalkozhatunk teljesen lebontott belsejének rekonstrukciójára — bár a történeti interieur nagyon hiányozni fog a hagyományoktól megszentelt falak között. A barokk templom architektúrájának szerkezeti lényege azonban ma is olyan realitás, amelynek maximális fenntartása lelkiismereti és írott törvényeinkben egyaránt előírt kötelességünk. Ehhez azonban elengedhetetlen például az 1787-ben befalazott templomablakok előzetes épületrégészeti feltárása, amelyre mindezideig nem volt mód. Lehet, hogy akusztikai okokból a helyreállítás során sem nyithatjuk majd meg ezeket az eredeti, barokk templomablakokat. Ám befalazott állapotuk fenntartása esetén is gondoskodni kellene arról, hogy nyíláskeretük jelentkezzen a színházépület sivár oldalhomlokzatain. Ezek ugyanis jóval szegényesebbek az impozáns főhomlokzatnál. Most az újjáépítés során lehetőség nyílna e hiteles ablakok bemutatásával a különböző stílusú architektúrák értékeinek jobb összehangolására. Mindez természetesen összefügg az épületbe elhelyezendő színház alapvető megoldási módjának helyes eldöntésével. Ha a Kempelen-féle eredeti koncepció — a hajótérbe épített önálló nézőtéri építmény — került volna elfogadásra, akkor az talán szervesebben kapcsolódott volna Kempelen lépcsőházainak fenntartásához, amit az Országos Műemléki Felügyelőség 1965-ben helyesen előírt. Ez esetben talán a diadalív és a szentély boltozatait is fenn lehetne tartani, amiről túl korai volt már két évvel ezelőtt lemondani. Ez a megoldás lehetővé tenné az új belső térben egy modern hangzásszabályozó burkolat elkészítését is, ami nem lebecsülendő követelmény a mai színháznál — Lohr Ferenc akusztikai szakvéleménye szerint. Talán jól össze lehetne kapcsolni ezt az alternatívát a gótikus templom-maradványok bemutatásával, ami esetleg az új színház büfé és színpad alatti raktár szintjének föld alá süllyesztését is maga után vonná. Ha az Országos Műemléki Felügyelőség tanulmánytervének Sedlmayr János kitűnő vázlatai alapján kialakított másik variációja valósulna meg, az esetben a nagyszabású, barokk boltozatarchitektúra borítaná az új nézőteret — szintén helyes megoldásban. A korszerű színház ez esetben is kialakítható volna — csökkent igényű, de még mindig elegendő színpadi berendezéssel, 320—380 férőhellyel. Ez esetben indokolt volna, ha az eredeti templomablakok fülkearchitektúrája valamiképpen belejátszana a XVIII. századi belső térbe, mint annak nélkülözhetetlen, szerves tartozéka. A megoldások mérlegelésénél jó, ha szem előtt tartjuk majd a schwetzingeni, bayreuthi és drottningholmi barokk színházakat, amelyek elsősorban műemléki belső kialakításuk miatt olyan rendkívül vonzóak. A Francois Cuvilliés által 1753-ban épített rokokó színház — a müncheni Residenztheater — esete is hasznos tanulságul szolgálhat a számunkra. Ez a második világháborúban elpusztult, de modern újjáépítése után a lakosság már nem tudta többé megkedvelni. Ezért 1958-ban a volt királyi palota másik szárnyában mégegyszer felépítették Cuvilliés eredeti megfogalmazása szerint — korszerű színpadtechnikai berendezéssel. Ezzel szemben a budai Várszínházat a meglevő műemléki részek messzemenő megtartásával meg lehet oldani — Tolnay Pál színháztechnikai szakvéleménye értelmében. Az elmondottakból tisztán látszik, hogy mennyire összetett és fontos feladat a Várszínház újjáépítésének helyes megoldása. Ennek előfeltétele azonban a tudományos műemléki vizsgálat — módszeres ásatás —, amely nélkül a tervezés mindmáig bizonytalan alapokon áll. Erre időt kell szakítanunk, akár az újjáépítés ütemtervének módosítása árán is, mert elvégzésére az új színház megépülte után többé nem lesz módunk. Ne kövessük el ezt a jóvátehetetlen mulasztást éppen színművészeti kultúránk e kimagasló műemlékénél, hiszen megépítésére legjobb esetben is csak 1971-ben fog sor kerülni. Addig azonban még négy esztendő van hátra és a patinás, ódon Várszínház épülete statikai szempontból rossz állapotban van. Sürgős belső állagvédelemre volna szükség, a lyukas vagy repedt boltozatok befoltozására, megerősítésére — amit a nélkülözhetetlen felméréshez szükséges állványzatról el is lehetne végeztetni. Ne várjuk meg, amíg a műemléki boltozatok maguktól leszakadnak. Viseljük szívünkön a Várszínház sorsát, mert nemzeti kultúránk legfontosabb alapjának — a művészi nyelvnek — ápolója, művelője volt és lesz. Igazán érdemes szeretettel törődnünk vele. Árrendezés 160 éve Túl drágán mérték a húst 1807-ben a mészárosok Pesten és Budán, azért a lakosság április 20-án panaszt nyújtott be Pest vármegyéhez. A felszólalás a megyei gyűlés elé került, amely a „hús és hozzátartozandó árak eránt" a következő határozatot hozta: „Tekintetbe vétetődvén egyrészről a vágni való marhák árának a tavasz beálltával reménytelenül való növekedésére, de leginkább szabad királyi Pest és Buda városába az országgyűlés végett számosan összvetódult népnek rendkívüli sokasága miatt, a mészárosoknak sok húsról kell gondoskodni s abból nagy károk következhetnek; másrészről a marhahús ezen most folyó hónapnak 24-ik napjától fogva a legközelebb reánk következő szent Iván napjáig egy krajczárral följebb, azaz tizenkét krajczárokra emeltetett fel. Eszerint lészen Budán és Pesten a marhahúsnak fontja (56 deka) 12 krajczár, a faggyúé 24 kr., a gyertyáé 36 kr., a szappané 56 kr. A borjúhúsnak fontja 20 kr. és azt minden embernek fontonkint mérik. A bárány, ürü és juhhúsnak ára Szent Iván napjáig a maga valóságában megmaradván, azok fontja lészen 8 krajczár. A mészárosok pedig a publikumot jó, friss hússal tartsák és senki hamis mérték által meg ne károsítsák." 31