Budapest, 1968. (6. évfolyam)

2. szám február - Dr. Szakkay Antal: A főváros tbc gondozói hálózatának munkája 50 év tükrében

DR. SZAK KAY ANTAL A főváros tbc gondozói hálózatának munkája 50 év tükrében Fővárosunk központi tbc gondozó intézete nemrégiben ünnepelte fennállásának ötvenedik évfordulóját. Ezt az évfordulót felhasználjuk arra, hogy — rövid történelmi visszatekintés után — megvizsgáljuk hazánk, ezen belül fővárosunk tbc-s epidemiológiai helyzetének alakulását, különös tekintettel a főváros igen gyors növekedésével kapcsolatos urbanizációs problémákra. Végül a jelenlegi helyzetből adódó feladatokról is beszélnünk kell. Mindez azért is fontos, mert a nagyközönség körében e krónikus fertőző betegséggel kapcsolatban meglehetősen szélsőséges, nem egyszer káros vélekedések alakultak ki. A tbc múltja az emberiség múltjában vész el. I. e. ötezerből származó, cáries miatt összeroppant csigolyacsontot őriz a Brit Múzeum; i. e. 2700-ból a japánok, 2500-ból a hinduk, 1000-ből az egyiptomiak fennmaradt írásai emlékeznek meg róla. Jóformán valamennyi ókori kultúrában megtaláljuk nyomait: a hinduk már gyanítják fertőző mivoltát; az egyiptomiak tiltják, hogy a fáraó hektikus családból nősüljön; a görögöknél Hippokrates közli e betegség prognózisát, tüneteit, fertőző mivoltát, tanácsokat is ad gyógykezeléséhez. A középkor viszont nem viszi előre a tbc-re vonatkozó ismereteinket, sőt... A tbc az elmúlt évezredekben általában akkor jelentkezik mint komoly közegészségügyi probléma, ha az adott területen uralkodó törzs, nemzetség, nép társadalmi fejlődése magasabb fokot ér el, s kialakítják a nagy, zsúfolt, közegészségügyileg azonban erősen elmaradott városokat, fővárosokat. A tbc elterjedésére szinte robbanásszerűen hat az új és legújabb korban a gazdasági, társadalmi fejlődés, valamintazezt követő urbanizálódás. Ez először Angliában következik be, a XVII. században. Mind nagyobb, gyakran százezres ipari települések jönnek létre, s ezekben a néhány évtized alatt vidékről bevándoroltakból kialakult angliai nagyvárosokban igen gyorsan romlik a szociális helyzet, a munkahigiéne, a közegészségügy. Az eredmény: a tbc az újkorban elsőnek Angliában jelentkezik mint igen súlyos járványügyi probléma. A múlt század negyvenes éveiben még „londoni" vagy „városi" betegségnek nevezik. Az epidemiológiai számok csak a következő években, évtizedekben kezdenek csökkenni. A munkásosztály öntudatra ébredésének és harcainak eredményeként javulni kezdenek a szociális tényezők, a munkaviszonyok, javul az általános gazdasági, társadalmi s természetesen a közegészségügyi helyzet is. Hasonlókat tapasztalunk többkevesebb időbeni eltolódással Hamburgban, Németországban, a skandináv országokban stb. (I. 1. sz. ábra). A tbc epidemiológiája és az urbanizálódás közötti összefüggés igen élesen érvényesül a hazai és budapesti adatokban is. Pest és Buda lakóinak száma a XVIII. század elején mindössze 2000, illetve 9600. A XIX. század elején e két város még mindig csak 60 000 lakost számlál. A múlt század végén több mint félmilliós — ma, 60-70 évvel később kétmilliós nagyvárossá lett Budapest. Hogy hazánk városiasodása menynyire elmaradott még a múlt század végén is, mutatja egy-két, a múlt század kilencvenes éveiből származó adat. A lakosságnak mindössze 0,8 százaléka lakott 10 000-nél nagyobb, 1,6 százaléka 5-10 000 nagyságú városban, a többiek ennél jóval kisebb lélekszámú településeken, kis városokban, falvakban vagy tanyán. Ennek megfelelően Budapest iparosodása is egészen az utolsó néhány évtizedig igen elmaradott. 1891-ben a főváros összlakosságának csupán 17 százaléka (85 000 ember) dolgozik az iparban, ezek közül is csupán 37 000 a gyáriparban. Az akkori kulturális, társadalmi elmaradottságban a közegészségügy a gyorsan fejlődő lakosság minimális igényeit sem elégíti ki. 10 000 lakosból 30 heveny fertőző betegségben hal meg. Csatornázás — gyakorlatilag semmi. Az 1881 -es népszámlálás adatai szerint 44 000-en laknak igen rossz, zsúfolt lakásviszonyok között. 10 évvel később ez a szám már 65 000 fölé emelkedik: közülük is 30 000 pincelakásban él. A helyzet még tovább romlik. A munkakörülmények rosszak, s az alacsony munkabérből élők gyéren táplálkoznak. Érthető, hogy ilyen körülmények között a múlt század második felében a tbc nem ok nélkül nyeri el a „morbus hungaricus" nevet. Korányi Frigyes, hazánk tbc elleni küzdelmének megindítója a múlt század utolsó évtizedében Jókai Mórral együtt felhívással fordul a nemzethez. Ebben olvashatók e szörnyű mondatok: „Ha romboló orkánhoz szokták hasonlítani az epidemiákat, melyek mint a kolera és lepra időközönként átszáguldanak egy országon, vagy világrészen, összetiporva minden emberéletet, mely valamennyire törékeny és útjukba kerül, akkor a tüdővészt mérges atmoszférához lehetne hasonlítani, mely állandóan elborítja emberlakta részeit." Az 1894. évi budapesti higiéniai kongresszus szerint Magyarország azon államok sorában szerepel, Ausztria, Szerbia, Románia, Törökország és Oroszország mellett, ahol legnagyobb a hal. sz. ábra sz. ábra TBC. HALÁLOZÁS (SZÁZEZER LAKOSBÓL) A TBC. EPIDÉMIA HULLÁMSZERŰ ALAKULÁSA EGYES ORSZÁGQK TBC MORTALITÁSÁNAK SEMATIKUS GÖRBÉI (1800—1958)