Budapest, 1968. (6. évfolyam)

2. szám február - Dr. Viszkei Mihály: A lakástelepítés társadalmi-gazdasági problémái

társadalmi-gazdasági problémái tes legyen. A lakásépítés anyagi eszközeit célszerű a tanácsoknál összpontosítani. A külső kerületekben történő nagyobbarányú lakástelepítéseknél számításba kell venni, hogy Budapesten nagy tömegű, koncentrált lakásépítést csak gyorsvasúti, vagy ehhez kapcsolódó elővárosi közlekedési vonal állomásainak környezetében szabad végrehajtani. Ha a gyorsvasúti hálózat fejlesztése bármilyen okból időben eltolódik, ehhez kell igazodnia a tömeges lakásépítkezések ütemezésének is. A városközponttól messze fekvő területen a felmerülő közlekedési igények autóbusz közlekedéssel nem elégíthetők ki gazdaságosan. A munkába utazás lényegében a munkaidő része, és nem helyes az új városrészekbe települő dolgozókat munkaidő meghosszabbítással terhelni. A tömegközlekedés korszerűsítésével, lehetőleg gyorsvasúttal kell a lakótelepeket a város belső részeihez kapcsolni. A III. ötéves tervidőszak végére jórészt megvalósulnak a tömeges lakásépítés feltételei. Az akkorra működő három házgyár évente mintegy 7500 lakás megépítésére képes. így még sürgetőbb a területek kijelölése és előkészítése. Elengedhetetlen — elsősorban az adott építési technológiák és az 1970 utáni tervidőszak növekvő lakásépítkezései miatt — hogy a gazdasági tervezés komplexen, figyelemmel a budapesti lakásépítkezések öszszességére történjék. A komplex tervezésen belül különösen fontos a különböző lakásépítési konstrukciók és finanszírozások rendszere, a telepítési helyek meghatározása, a szükséges szanálások mértéke, költsége, a közművesítési problémák kellő időben történő összehangolt megoldása. Mindezek biztosítására tüzetesen vizsgálni kell a lakásépítés lehetőségeit, keresve a leggazdaságosabb módozatokat. A részletes rendezési tervek készítésekor előtérbe kerülnek a városrendezési feladatok. Nagyon sok múlik a tervezőkön, a közreműködő szakembereken! Nem közömbös pl., hogy egy adott területen hány fő, illetve lakás helyezhető el. E paraméterek és költségszámítások figyelembevételével el kell dönteni a tömeges lakásépítésre feltárt és kijelölt területek közül a leggazdaságosabban felhasználhatókat. Megnehezíti a kiválasztást és az értékelést, hogy a tényleges igényeknek megfelelő lakótelepi-városrészi építési módok sem egyértelműen rögzítettek. Módosulnak a városépítési felfogások is. Vitatott pl. a beépítési sűrűség, illetve lazaság; a típustervek alkalmazásának vetületei: a sematikusság és a változatosság problémája, az alacsony-, közép- és magasházak aránya; a gazdaságosság, a telekár stb. A sajtóban ismertetett részletes rendezési tervpályázatok eredményei csupán arra a kérdésre adnak választ, hol és hogyan építsünk, de nem jelentik az építkezések kezdeti és befejezési idejének elhatározását. A térbeni, időbeni és a pénzügyi erőforrások minden elemét ismerni kell, előfeltételeit pedig biztosítani ahhoz, hogy egy városrész építése megkezdődhessék. Tehát a hol és hogyan kérdésekkel egyidejűleg a mit és menynyiért kérdésekre is választ kell kapni. E tényezők mérlegelése nem választható el egymástól. Állandó probléma a szanálási arány meghatározása, a megtartandó és bontásra javasolt épületek köre. Egyesek szerint új városrészek építésekor nem szabad a régit megtartani; mások szerint amíg csak lehet, meg kell kímélni. A meglevő ipari és egyéb létesítmények kitelepítése befolyásolja, többnyire késlelteti a terület lakásépítésre való felhasználását. A kellő alapot nélkülöző célkitűzések nemcsak téves tájékoztatást nyújtanak, de feleslegesen kötnek le anyagi és szellemi kapacitást, növelik a lakásberuházások költségét. Ismeretes pl., hogy a főváros egyik legértékesebb — fekvés, légáramlat, közművi és közlekedési ellátottság szempontjából egyaránt kedvező — területén, az Árpád-hídtól délre lévő Újlipótvárosban számos vizsgálat, sőt, a beruházás programjának elkészítése ellenére a III. ötéves tervidőszakban az előirányzott mintegy 4000 lakás megépítésére nem kerülhet sor, a nagy mennyiségű és megoldhatatlan szanálások következtében. E beruházás elhúzódása miatt számolni kell a tervek elavulásával, a tervezés újrakezdésével. A Pest-északon tervezett lakásépítkezések elhúzódásával is számolni lehet, mivel az ehhez szükséges alapközművek és a közlekedési hálózat építésének már előrehaladottabb szakaszban kellene lenniök ahhoz, hogy ezeken a területeken 1970 után a harmadik házgyár évi négyezres lakástermelését megfelelően el lehessen helyezni. A népgazdaság korlátozott erőforrásai miatt elkerülhetetlen az ésszerű kompromisszum a szanálás, konzerválás és építés között. A szanálás kérdése — a városfejlesztési célkitűzések mellett — telekpolitikai, egészségügyi, kulturális, forgalmi és közlekedési kérdéseket érint. Ezek megoldása után kezdődhet csak meg a lakásberuházások konkrét tervezése, a tervezők, kivitelezők és beruházók együttműködésével. Az épületek tervezése az építési technológia, a lakásfajták, a felszereltség, az alkalmazásra kerülő fűtésmód kiválasztása és egyeztetése mellett nemcsak a lakóépülettípusok kialakításánál (pl. az alaprajz funkció, homlokzat esetében) kell a gazdaságosságot vizsgálni, hanem az ún. kapcsolódó létesítmények, így a bölcsődék, óvodák, iskolák, kereskedelmi és szolgáltatóipari egységek kialakításánál is. A gazdaságossági kérdések, illetve azok eredményei ma még nem egészen egyértelműek. (A perem-városrészekben a lakástelepítés — főleg az alapközművek és a közlekedés kiépítése — több járulékos költséget vesz igénybe, mint a belső városrészekben. Jellemző, hogy pl. 1 km vízfőnyomó vezeték építése, a szükséges burkolat bontással és helyreállítással együtt, mintegy 7 millió forintba kerül; 1 m3

gázkapacitás többlet pedig kb. 200 forintba.) A belső városrészek átépítésével szükségessé váló közművi és közlekedési költségek is igen jelentősek. Nagyrészt ezért kellett lelassítani több szanálásra érett belső városrész, lakónegyed újjáépítését. Mivel a műszaki kérdésekben hozott döntések minden esetben gazdasági következményekkel járnak, ezért a legelőnyösebb műszaki megoldások megvalósítása érdekében a lakásberuházásokkal kapcsolatos döntéseknek megbízható gazdasági-műszaki értékeléseken kell alapulniok. Meg kell valósítani, hogy a gazdálkodás különböző területein ma még eltérő indítékok és anyagi ösztönzők találkozzanak. A tanács pl. annak érdekében, hogy anyagi eszközeiből minél több lakást építhessen, az építési technológia közül általában a legkisebb költségűt kénytelen választani. A gyártó, illetve kivitelező vállalat viszont a nagyobb árbevétel és nyereség miatt a költségesebb megoldásokra törekszik. Célszerű lenne olyan lakásár kialakítása, amely független a technológiáktól, egységesen (lakás, illetve épület darabszámban, kötött áron) meghatározott összegben rögzítené az építmény költségeit, (pl. úgy mint a gépkocsinál vagy a tv-nél). A használati érték, a műszaki paraméterek és szabályozók kikötésével rendezni lehetne e kérdést, ami megkönnyítené a lakásépítkezések előkészítését, s kedvezően befolyásolhatná a kivitelezéssel kapcsolatos problémák megoldását. A közgazdasági és műszaki szempontból elemzett terv-variánsok gazdasági eredményei mellett a lakosság jelenlegi helyzete, lakóhely és munkahely közötti kapcsolata, család és korösszetétele stb. sem hagyható figyelmen kívül akkor, amidőn a város fejlődését legjobban befolyásoló lakásberuházások helyéről és építési módjáról kell dönteni. Ismeretes pl. a belső kerületek, de különösen a Belváros aránytalansága. A Belváros területén (alig 2 km2

-en, a város területének 270-ed részén) a főváros népességének 3,5 százaléka él, viszont itt dolgozik a Budapesten foglalkoztatottak i/10-e, ami önmagában is jellemzően bizonyítja a belső városrészek túlfejlettségét, a városszerkezet, illetve az ipar- és munkahelytelepítés egészségtelen voltát, melyen — az érdekelt szervek bevonásával — mielőbb változtatni kell. 23