Budapest, 1968. (6. évfolyam)

12. szám december - Szili Géza: 75 éves a fővárosi villamosenergia-szolgáltatás

Mozaik a főváros múltjából Fővárosi viszonyok 150 év előtt 1820-ban írja Széchenyi István: „Pest egészében egy beteg ifjúval hasonlítható össze, aki növésben van, de nem erős." Bizony, Pest akkoriban csak nevében viselte a „szabad királyi város" büszke címét! 1772-ben a budai várban már volt pár utcai lámpa; Pesten 1790-ig egyetlenegy volt csak: a rendőrség előtt. Budán 120 lépésenkint, Pesten 60 lépésenkint állították fel az első lámpásokat. A közvilágítással még 1855-ben is bajok voltak. Ekkoriban egy Hajnal nevü nagykereskedő gondozta a városi világítást, ám vállalkozásába belebukott. így ír erről a Vasárnapi Űjság: „Hajnal úr eddig sem igen felelt meg nevének, mert nem igen kedvelte terjeszteni a Világosságot s igen jó lesz már, ha új hajnal virrad ránk a gázvilágítás létrejöttével." Baja volt az iker-fővárosnak a vízvezetékkel, csatornázással s az útkövezéssel is. Pest porának és sarának 1835-ben Széchenyi tanulmányt szentelt, Fáy András pedig ugyanekkoriban jegyezte fel: Pest-Buda utcáin „mint borsószem a rostában, úgy rázódol szekered bordái között ... A külvárosokban pedig kocsi-döntö pocsolyák, kerékfogó sarak s undok szemétdombok vesztegelnek, mint akármely rossz faluban ..." Pest, Buda, Óbuda 1873. évi egyesítése -amelynek terve már 1848-ban felmerült — alig egy évtized alatt megoldotta hajdani fővárosunk közművesítési kérdéseit. A Vérmező regénye Régibb íróink úgy vélték, hogy a budai Vérmező — amelyet a ma már beboltozott Ördögárok szel ketté — a bronzkorban duzzasztott halastó lett volna. Ezt azonban régészeti emlék nem hitelesíti. Csak azt tudjuk; déli végén, a mai Roham utca táián a középkoron át a zsidók temetője helyezkedett el. (Legrégibb sírköve 1278-ból való.) Meglehet, hogy itt volt az a nagy tornatér, amelyről Taurinus székesfehérvári kanonok 1514-ben írja, hogy Buda ifjai ezrével edzették ott testüket. Magának a Vérmezőnek — és nevének — történetét csak az újkortól ismerjük. Alig pár évvel Buda visszavétele után történt, hogy bizonyos Francin Péter Pál olasz eredetű budai kéményseprő, naphegyi szőlőbirtokos fogadalmat tett: ha megmenekül a pestistől, a felsőolaszországi Ré faluból gyalog, a hátán cipeli Budára az ottani ún. Vérező Szűz Mária képének másolatát s szőlejében fogadalmi kápolnát épít. Az emberséges kaminárius szavát is állta: a Vérező Szűz tiszteletére emelt kegykápolna 1700-ra fel is épült. Az 1723-as budai tűzvész pusztította el, a kegyképet azonban a Vár egyik kápolnájába vitték. Helyén épült a mai Krisztinavárosi templom. A Vérmező — amelyet még a században is Generális Kaszálórétnek neveztek — (1944-ig) a katonai kincstáré volt. 1751-ben Mária Terézia kocsikázik át az akkor néptelen városrészen, majd 1763-ban elrendelte leányáról, Mária Krisztina hercegnőről való elnevezését s önálló külvárossá szervezését. A katonai kincstár tulajdonában levő Vérmezőn 1795 májusában hajtja végre a budai bakó a magyar jakobinusok kivégzését. Petőfi „Vérmező" c. 1847-ben írt versében már mai nevén nevezi a hajdani Generális Kaszálórétet. Úgy látszik, az 1797-ben lebontott százéves „Vérkápolnátska" emléke s Martinovicséknak 1795-ben kiontott vére volt a XIX. században már közhasználatú Vérmező elnevezésnek kettős etimológiai forrása. Idillek és mulatságok a régi Budán Néhány oklevélnek, krónikának, számadáskönyvnek egy-egy elejtett szava néha többet mond, mélyebb bepillantást enged a középkor hétköznapjaiba, mint nem egy — több évszázados késéssel megírt — monográfia. így például jónéhány oklevél emlékezik meg arról a derűs hajlamú bakonybéli apátúrról, Balázs mesterről, aki 1505 — 1512 közt Budán is lakván, szerzetestársai vallomása szerint „a leggonoszabb életet élte, lányok jártak fel hozzá s nem átallotta jobbágyait használni kerítőknek. Asszonyok és mulatság közt élt, sőt bolondjának — egy egyházi használatra szánt ajándék selyemből — ruhát varratott." Pár évtizeddel korábban hosszan időzött és naplózott Budán Hans Seybold bajor nemesúr. Az 1476. év decemberében lezajlott Mátyás — Beatrix esküvő ünnepségeinek nem egy mellékeseményét jegyezte fel. Ő emlékezik meg arról, hogy holmi zákányos vigalmak során három budai borbély 1477 újéve előtti vasárnap éjszakáján agyonverte Mátyás király istállómesterét. Ekkoriban temették el Pongrácz erdélyi vajdát; Mátyástemplomi ravatalán holmi suhancok az egyháznak adott ezer aranyból tizenhatot nagy műgonddal loptak el. Ugyanekkor néhány udvari legény mulatozás közben kiszúrta Beatrix királyné félszemű olasz jegyzőjének — másik szemét. Egy olasz viszont — a királyné kíséretéből — a budai Duna-parton, szóváltás közben leszúrt egy magyar halászt. Megkergették, ám a nyúllábú talján udvaronc felrohant a királyi palotába s Beatrix királyné szoknyája megett keresett oltalmat. Nem kis baj keletkezett abból, hogy e téli napokban a Dunán kóborló, mulatozó éjszakai lovasok egyike-másika beleesett a jégnek azokba a lékeibe, amelyeket ott a királyi palota jégvermeinek megtöltése végett jégvágók metszettek. Sok élénkséget vittek Buda életébe II. Ulászló sokáig Budán élt öccsének, Zsigmond hercegnek lengyelei. Táncot, menyecskét, italt kedvelő emberek voltak e lengyelek, „kiknél szeretetre méltóbb fickókat még nem hordott hátán a föld" — írja felőlük 1502-ben Pierre Choque, Bretagnei Anna francia királyné Budán időző heroldja. Italkedvelő férfiú volt Cvoch, a lengyel herceg bolondja, ki egyszer jókedvében egy budai ivónak teljes berendezését rapitvára törte. Miklóst, a herceg káplánját, a sáfár számadása szerint, sűrűn helyettesítette magyar pap, „mert az ital szerfelett elgyengítette". Egy farsangi mulatozás során, 1501. február 21-re esett a Húshagyó kedd, e táncoslábú papocskának cimborái, beverték fejét. Másnap egy aranyért tett fiastromot a papi főre a hercegi borbély, ám estére már ő is részt vett a farsang búcsúztatóján. Magyar apródok és Zsigmond herceg legényei, meg budai diákok gyakorta rendeztek maskarás játékokat. A lovas párviadalok során az is megesett, hogy ezek a lovagok a bajvívás paródiája képpen páncél helyett hordóabroncsokkal dunyhákat kötöttek magukra s dárda, kopja helyett seprőnyelekkel püfölték egymást — , Buda népének nagyobb gyönyörűségére. Törökkori gályarab-bilincs a Duna medrében A közelmúltban értékes lelettel gyarapodott a budai Vármúzeum. Dunakotrásnál akadtak egy különös alakú bilincsre, amelyről megállapították, hogy a török korban az egyik dunai evezőshajó rabjának lábbilincse volt. A bilincs egyik végét magához a hajópadlóhoz rögzítették, a másik a rab evezős lábán volt. Gályarabság nem csak a tengeren, hanem a Dunán is volt. Ez — meg a kisázsiai rabszolgapiacokon való embervásár — volt a szegénysorsú magyar foglyok élete a török időkben. Voltak azonban másfajta magyar foglyai is a töröknek. A budai palota Csonkatornyában, a szolnoki és az esztergomi vár török börtönében a módosabb, gazdagabb, nemesi rabokat gyűjtötték össze a törökök. Ezekben a börtönökben a török olyan intézményt valósított meg, amelynek aligha akadt párja a világon. A magyar rab-községek voltak ezek. A jobb módú foglyok tartásával ugyanis anyagi célja volt a töröknek: a váltságdíj. A budai Csonkatoronynak s a két másik hírhedt börtönnek magyar foglyai, török engedelemmel önálló községgé szerveződtek. Mind a Csonkatoronynak, mind a másik két börtönnek volt egy rabok-választotta bírója, sőt papja és önálló pecsétje is. Az 1662-ből való „Esztergomi keresztény rabok pecsétjén" egy hosszúra nőtt hajú, kezén-lábán megbilincselt rabot látunk, körötte félholdak, csillagok. Ezeknek a török rab-községeknek magyar foglyai különös helyzetben voltak. A török — rabtársaik kezességvállalása mellett — akár egy-egy esztendőre is szabadlábra helyezte őket, hogy Magyarországot bejárva összekéregessék váltságdíjukat. Kiváltásuk érdekében megnyíltak a szívek és a zsebek. Sok régi írásos emlékünk közt egy olyan sem akad, amely azt mutatná, hogy egyetlen magyar rab is élt volna szabadlábra helyezésével. Akadt, aki még halálos betegen is visszatért, nehogy a török — szökése miatt — társain töltse ki bosszúját. A budai Csonkatorony foglyainak életét 1579-ben az itt raboskodó Palatics György versben énekelte meg. 1664-ben Auer Ferdinánd pozsonyi nemes raboskodott itt; ő naplóban írta meg keserves sorsát. A budai Csonkatorony rab-községének papja az 1560-as években bizonyos Szolnai György volt. Ő és két rabtársa — két elfogott visegrádi vártiszt bevéste nevét a Csonkatoronynak újabban feltárt kőfalába is. (z. 1.) A miniszoknyától a vérpadig A miniszoknya félezer évvel ezelőtt nem volt ugyan divatos, mégis használták Budán - a megtévedt nők megszégyenítésére. A német tartományok középkori szokásjogának lemásolásával, már az első ballépést elkövető asszony vagy lány szoknyájából, vagy kabátjából, messziről is jól Látható, széles darabot levágtak — hivatalosan — és ezzel az erkölcsét megkurtították (die Ehre abschneiden). Tartós javulás esetén a büntetést felfüggesztették, a botlás megismétlődésekor azonban a megtorlás kemény és kegyetlen volt, nem vágták le a szoknyát a mai mini nagyságára, hogy a becsület egészen odalegyen, hanem már a hóhér állott munkába. A Budai Jogkönyv 290. szakasza határozottan csak arról beszél, ha nős férfit kapnak rajta másnak a feleségével. Az eljárás akkor volt a legeredményesebb, ha a bűnös párocskát „egy szobában, zárt ajtónál" vagy „nem szokásos ruhájukban", tehát vetkőzötten találták. Kínvallatás közben kellett együttlétüknek igazi okát adni. A bűnösökre szörnyű büntetést szabtak: az akasztófa aljában elevenen temették el őket közös sírban és karót vertek rajtuk keresztül. A tárnokjog, a középkor másik, magyar jogforrása a 68. szakaszában már azt mondja, hogy ha csak az asszony a házasságtörő, tehát a vele bűnöző férfi nem nős, akkor a férjnek „jog szerint az aszszonyt és bűntársát meg kell ölnie". Ha ezt a férj nem tenné, akkor a bűnösöket elfogják, súlyos kínzással vallatják, a testüket karóval átütik és a vesztőhelyen (a mai „Budapest" szállóval szemben levő helyen) együttesen eltemetik. A házasságtörő férjjel szemben enyhébb a Budai Jogkönyv, mert a 392. szakasza csak azt mondja, hogy nem vádolhatja be az esetleg ugyancsak házasságtörő feleségét. Az erkölcstelen ember nem lehet erkölcsbíró, viszont a házasságtörő feleség is csak a hitbér (a férj vagyonából kijáró jutalom ) elvesztésével bűnhődött. A házasságtörés nyilvánvaló bűntette a kettős házasság, amelyről a Budai Jogkönyv 279. szakasza intézkedik A bigámiát elkövető férjet mind a két asszony bevádolhatta, s ha bűne beigazolódott, a fejét vesztette. Csak feljelentésre indult meg a bűnös ellen az eljárás, hivatalból nem üldözték a házasságszédelgőt. Ha az elhagyott feleség nem kereste az igazát, akkor a férfi nyugodtan élhetett második feleségével, senki nem avatkozott a dolgukba. R. R. S. 43