Budapest, 1968. (6. évfolyam)

12. szám december - Szili Géza: 75 éves a fővárosi villamosenergia-szolgáltatás

A z előző évszázad második felében megindult nagymérvű technikai fejlődés egyik leghatékonyabb rugóját a villamos energia használatának elterjedése jelentette. Az első közcélú elektromos áramfejlesztő telep New Yorkban létesült 1882 szeptemberében. Az európai nagyvárosok közül először Milánóban (1883), majd Berlinben (1885), Londonban (1885), Párizsban (1888), Bécsben (1890) és Koppenhágában (1892) épültek áramfejlesztő telepek. Budapesten az 1891-ben a Főváros által kürt versenytárgyalás eredményeként két részvénytársaság kezdte meg az egyen-, illetve váltakozó áramú villamosenergia-termelő és -elosztóberendezések kiépítését. 1893-ban a Ganz és Társa Vasöntő és Gépgyár Részvénytársulat Magyar Villamossági Részvénytársulat (MVRt), az Osztrák Gázszolgáltató Társaság pedig Budapesti Általános Villamossági Részvénytársaság (BÁVRt) elnevezéssel alapított vállalatot, és kezdte meg az üzemeltetést. A MVRt Váci úti telepe 105 Volt feszültségen váltóáramot juttatott fogyasztóihoz. A BÁVRt áramfejlesztő telepe az akkori Berzenczei (most Hegedűs Gyula) utcában volt. A termelt energiát egyenirányító állomásokba vezették, amelyek 2x110 Voltos egyenáramot szolgáltattak a fogyasztóknak. Az első fogyasztók a királyi vár, a Nemzeti Színház, a Nemzeti Kaszinó, a New York Kávéház, a Bristol-szálló, a lipótvárosi Kaszinó, a Magyar Királyi Államnyomda, az Óbudai Dohánygyár, valamint néhány szálloda, nagyvendéglő és kávéház voltak; de már az első évben bevezették a villanyvilágítást több magánpalotába is. A két magánvállalat hálózatának együttes hossza az áramszolgáltatás megindulásakor 120 km volt, fogyasztóik száma mintegy 800. A századfordulóra a hálózathossz már meghaladta a 250 km-t, a fogyasztók száma pedig több volt 10 ooo-nél. 1901-ben 5,4 millió kilowattóra villamosenergiát értékesítettek Budapest területén. 1930-ig a századforduló adataihoz képest a fogyasztói szám húszszorosára, a hálózathossz tízszeresére, az értékesített kilowattóra mennyiség pedig harminckétszeresére növekedett. Viszonylag későn kezdődött meg a villamosenergiának közvilágításra való felhasználása. A főváros utcáin a külső kerületekben petrólumlámpák, a belterületen pedig gázlámpák világítottak. Az első villamosüzemű közvilágítási lámpákat 1909-ben szerelték fel, a Rákóczi út Kis- és Nagykörút közötti szakaszán, majd ezt követően viszonylag lassan épült át a Körút, a sugárutak és egyéb fontosabb útvonalak közvilágítása. A petróleum lámpák legtovább a Szentendrei úton világítottak: 1930 szeptemberéig. A villamosenergia használatának mind nagyobb mértékű elterjedésével világszerte felmerült az a kívánság, hogy a villamosenergia termelése és elosztása, a többi közszolgáltatással együtt, közületi kezelésbe kerüljön. A Főváros Törvényhatósági Bizottsága 1911. június 28-án hozott határozatával elrendelte, hogy ,, . . . Kelenföldön a főváros saját áramszilkségletének ellátására, valamint magánosok részére történő világítás és motorikus áramszolgáltatásra saját kezelésű elektromos telep létesüljön". A telep és hálózatának beruházási ügyeit a Gázművek Igazgatósága bonyolította. Az erőmű 1914. július 8-án került üzembe. A közgyűlés 1914. április 29-én elhatározta a Magyar Villamossági Részvénytársaság telepeinek és hálózatának megváltását és a főváros elektromos telepével való egyesítését. A határozat az egyesített villamosenergia termelő és szolgáltató üzemet 1914. június i-től a Budapest Székesfőváros Elektromos Müvei elnevezésű önálló vállalat kezelésébe adta. 1918. április i-én megtörtént a Budapesti Általános Villamossági Részvénytársaság telepeinek és hálózatának megváltása is. Ezzel a fővárosi vilamosenergia-termelés és -elosztás teljes egészében „községi" lett. A villamosenergia-fogyasztás nagysága az életszínvonal egyik jellemzője. Az 1930-as évek fogyasztási statisztikájából egyértelműen következtetni lehet a főváros kommunális fogyasztóinak fokozatos elszegényedésére. 1930-ban egy budapesti háztartás évi átlagos fogyasztása 193 kilowattóra volt. Ez a fajlagos érték 1936-ig 138 kilowattórára csökkent és még 1941-ben is csupán 160 kilowattóra volt. Szolgáljon összehasonlításul, hogy 1967-ben egy budapesti lakásfogyasztóra átlagosan 946 kilowattóra fogyasztás jutott. 1930-ban bekapcsolódott a fővárosi villamosenergia-ellátásba a Bánhidai Erőmű is. Kezdetben a fővárosi villamosvasutat látta el, majd a teherelosztás technikai feltételeinek megteremtése után a Kelenföldi Erőművel és az Elektromos Művek többi erőművével együttműködve táplálta a fővárosi hálózatot. Szili Géza Egy metropolis 75 éves a fővárosi előállott rongálódása az erőműben a villamosenergia-termelést megbénította. Mindössze a csúcserőművek álltak rendelkezésre jelentéktelen teljesítménynyel. Ezek működését azonban a szén hiánya rendkívüli mértékben korlátozta. Igen nehéz helyzet alakult ki annak következtében is, hogy a Pest-Buda közötti Duna-hidakkal együtt a hidakon fekvő kábelek is teljes egészükben megsemmisültek, sőt a harcok során a Duna alatti kábelalagút is víz alá került. 1945 január közepére a kábelhálózatnak mindössze 0,5%-a, a szabadvezetéknek pedig kb. 8"„-a maradt sértetlen. 1945 januárjában a hálózatra adott teljesítmény mindössze 2 megawatt volt, ami a normális értéknek alig 2%-a. A villamosenergia-szolgáltatás folyamatossága azonban a harci cselekmények alatt sem szűnt meg teljesen. A Révész utcai Erőmű egyik épen maradt gépegysége, az innen kiinduló üzemképes kábeleken keresztül megszakítás nélkül ellátta a Kossuth Lajos téri Vízművet, a Szabolcs utcai Kórházat és a Váci úti fogyasztók egy részét. Konjunktúra és pusztulás: 1940 — 44 Az 1940-es évek elején kibontakozott háborús konjunktúra jelentősen növelte a háztartások fogyasztóképességét és számottevően növekedett az ipar, ezen belül is elsősorban a háborús szükségletekre gyártó ágazatok villamosenergia igénye. Az Elektromos Művek a megnövekedett igények kielégítése érdekében új erőmű építését kezdte meg a mátravidéki Lőrinci község közelében. A telephely kiválasztásánál döntő jelentőségű volt a közelben található olcsó tüzelőanyag. Az új erőmű termelése 1943 — 44 telén kezdődött volna meg, azonban a közbejött háborús események folytán erre már csak a felszabadulás után került sor. A főváros villamosenergia-ellátásában az 1944. év folyamán egyre gyakoribbá váló légitámadások súlyos zavarokat idéztek elő. A hálózatokban és transzformátorállomásokban keletkezett rongálódások helyreállítása egyre kevésbé tudott lépést tartani a pusztítással. Az Elektromos Művek és a Bánhidai Erőmű közötti kooperáció a hálózati sérülések következményeként lehetetlenné vált. A Kelenföldi Erőmű berendezéseinek részben a harcok, részben pedig a kazán-befagyások következtében A felszabadulás és az újjáépítés évei A főváros egyes kerületeiben még utcai harcok dúltak, amikor a felszabadult városrészekben az Elektromos Művek dolgozói — nem ritkán életük kockáztatásával — hozzáláttak a hálózat helyreállításához. A munkát nagymértékben megnehezítette az anyagok, készülékek, szállítóeszközök hiánya, a dolgozók rossz élelmiszer-ellátása és a közterületek teljes rendezetlensége. A helyreállítás mindezek ellenére rendkívül gyorsan megtörtént. Az első szabad május i-én a kórházakon, pékségeken, fontosabb üzemeken és intézményeken túlmenően elláttuk a fővárosi fogyasztók zömét. A nehézségek leküzdéséhez nagy segítséget adott a felszabadító szovjet hadsereg. Tehergépkocsijaik részt vettek a szén és egyéb anyagok szállításában, a dolgozók élelmiszer-ellátásában. Derekasan kivették részüket a bánhidai távvezeték újjáépítésében. 1945 őszén az Elektromos Művek már valamennyi korábbi fogyasztóját újra ellátta villamosenergiával. Hogy ez milyen nagy eredmény, azt az is igazolja, hogy ebben az időpontban még komoly ellátási nehézségek mutatkoztak sok olyan európai nagyvárosban is, — pl. Párizsban és Bécsben — amelyeket a háború pusztítása lényegesen kisebb mértékben érintett. 36