Budapest, 1968. (6. évfolyam)

12. szám december - Heim Ernő: Ismert látványok új nézőpontból

ján elképzelt kilátóhelyről szólva, nem mellőzhettük a Víztorony tetején létesíthető kilátó-presszó gondolatának a megemlítését, ez utóbbival kapcsolatban viszont a Rózsadombon kínálkozó újabb lehetőségre kell a figyelmet felhívni. A Gül Baba türbéjét övező omladozó, romantikus árkádok lebontásával ugyanis itt egy alig ismert, nagyszabású látképünk bemutatására kínálkozik kivételes alkalom. Érdekes, hogy még a terep mozgalmassága is meglehetősen rokon az előbbivel. A függőkertes kilátó terasz és presszó-étterem kialakítása itt is csaknem adott. Maga a türbe pedig — mint történelmi és kultikus emlék — a hely sajátos jellegét és idegenforgalmi vonzóerejét csak fokozná. LÁSSUK VÉGÜL A VÁROSKÉPNEK EGY MINDEZIDEIG ALIG ÉRTÉKELT FELTÁRULÁSÁT. Még pedig azt, amely a táji adottságok és az emberi alkotások egymás mellé sorakozásának, majd egységes kompozícióvá formálódásának valóban új, a már ismertektől alapvetően eltérő változatát eredményezi. Kétségtelen, hogy e kép eredetisége csak akkor válhatott nyilvánvalóvá, midőn a Boráros téri hídfőben az egykori Elevátor kiégett épülettömege végre elbontásra került. De ma már lehetetlen fel nem figyelnünk a budai oldalnak erre a dél felé megjelenő látványára. Elemei — vagyis a Duna, a hidak, a Gellérthegy és a vári palota — ugyanis a megszokotthoz képest fordított sorrendben állnak össze egységes képpé, így ebben a nézetben azok egymáshoz viszonyított aránya és jelentősége is új értelmet nyer. De a városképlátványa — mint ezt már a Margit-híddal kapcsolatban is említettük — csak akkor formálódhat bennünk maradandó emlékké, ha nem csupán futólag jelenik meg előttünk, hanem ha azt a szemlélő számára mintegy felkínáljuk. Márpedig a városnak ez a látképe bizonyára megérdemli, hogy városnéző sétáinknak ne esetleges epizódja, hanem tudatosan bemutatásra szánt témája legyen. Erre az Elevátor és a közraktárak helyén nemrég létesített szép parti sétány kiváló lehetőséget nyújt. így e helyen is önként kínálkozik egy közvetlenül a vízparton építhető kilátóterasz és étterem létesítése. Már itt előre kell bocsájtani azonban, hogy annak formáját, a megvalósítás legmegfelelőbb változatát igen nagy körültekintéssel kell megválasztanunk. Hogy a sokrétű követelményeknek itt egy horizontális, esetleg a víz fölé is kinyúló teraszépítmény, vagy valamely meghökkentően modern, éppen ezért önmagában is városképi mondanivalóként megjelenő karcsú, vertikális jellegű, könnyed építmény és ennek csúcsán elhelyezkedő kilátó vendéglő — vagy akár egy toronyszálló tetején kiépített étterem-presszó-bár — felel-e meg a leginkább, azt több tényező határozza meg. Ennek eldöntésében a rendkívül exponált hely, valamint a hídfőkörnyék közlekedési problémái, s nem utolsó sorban a parti sétány zöldterületi funkciójának a jelentősége egyaránt elsődleges szerepet játszanak. Az itt felsorakoztatott gondolatokkal nem szándékoztam az utópisztikus városépítési ödetek végtelen sorát szaporítani. Csupán szeretném felhívni a figyelmet néhány olyan lehetőségre, amelyek mellett általában közömbösen megyünk el. Ezen felül megkíséreltem a már ismert látványokat is olyan új nézőpontba állítva, vagy oly szokatlan keretbe foglalva bemutatni, amely felfokozza az érdeklődést, s Budapest látképének az eddiginél is szélesebb skálájú változatosságát biztosítja. Ha ezt a célomat csak egyetlen kis részletében is sikerült elérnem, vagy ha üy módon hasonlók felkutatására másokat csábítani tudtam, úgy hiszem, írásom nem volt hiábavaló. Csak egy emléktáblát... Hetvenöt éve elmúlt, hogy a magyar zenetörténet egyik legnagyobb alakja meghalt. 1893. június 15-én este érte utói a halál az Istenhegyen, Placht hegedűkészítő mester villájában. Hol van az a villa, ahol több éven át pihent és ahol örökre lehúnyta szemét? Egyetlen adat tudott útbaigazítani: a terézvárosi plébániahivatal Halottak Anyakönyve, melynek 346. oldalán az 551. sorszám alatt találtam meg a hivatalos bejegyzést, miszerint Erkel 1893. június 15-én az Istenhegyen a Diána út 7. szám alatt szélhűdés következtében húnyt el. Három nap múlva, június 18-án helyezték örök nyugalomra a Kerepesi úti temetőben. A Pesti Napló így írt 1893. június 16-i, pénteki számának első oldalán: „A magyar zene nagymesterének halála gyászt hozott az egész magyar zenei világra, s mély részvétet keltett nemcsak a fővárosban, de az egész országban, s meszsze külső országokban is. . . A fővárosban sok száz gyászlobogó hirdeti a Hymnusz zeneköltőjének elhunytát. . . A ravatalt az Operaház előcsarnokában fogják felállítani. . . Eddig még az Operaházból nem temettek senkit.. ." A június 18-i, vasárnapi számban: „Egész csendben hozták ál a halottat a svábhegyi villájából az Operaház nagy előcsarnokába. A halottas kocsit csak két ember kísérte: a gyászoló család egy tagja és az Operaház egy hivatalnoka... A halott fekete díszmagyarban fekszik koporsójában. . ." Június 18-án délután három órakor kezdődött a búcsúztató szertartás, amikor a halott beszentelése után gróf Zichy Géza intendáns az Operaház, majd Mihalovics Ödön a Magy. Kir. Zeneakadémia nevében búcsúzott a nagy halottól. A Hunyadi László című opera gyászindulója mellett indult el a gyászmenet a Kerepesi útra. A koporsó leeresztésekor felcsendültek a Himnusz dallamai. Kevésbé van arról tudomásunk, hogy Erkel utolsó dalművei — a Névtelen hősök (1880) és István király (1885) — után írt volna még operát. A Pesti Napló 1893. június 20-i számában egy elkészült dalműről olvashatunk, mely nem került még nyilvánosságra: „Mint értesülünk, egy kész, teljesen megkomponált operát hagyott hátra, amelynek szövegét Jókai Mór írta. Tárgya Mátyás király idejéből való és csak a hangszerelés és jelenetezés van hátra, hogy a színpadi bemutatásra teljesen alkalmas legyen. Az elhunyt mester fiai közül Lajos és Sándor fogják az opera technikai részét befejezni, a szövegen pedig maga Jókai fog egyet s mást változtatni." A Diána úti villa most nagyon szomorú külsőt mutat. Vakolat és emléktábla után áhítozik ... De emléktáblát kér a Majakovszkij utcai és az Úri utcai ház is, ahol áldásos életének egy ré-SIKÓ ZSUZSA szét töltötte. A főváros és azok az intézmények, melyeknek tagja volt, illetve ahol vezető szerepet töltött be, a még iránta törlesztendő adósságokat, reméljük, mihamarabbleróják. Szabó Sándor BUDAPEST Autó-elefántok csörtetnek át a gáz-ült alkonyatba Zebrák között kék méltóságos testük ing utat kutatva Lent ember-nép bozsog körül tévelygő mind arcuk riadt S kipuffogók rivallnak fel vad ormány-trombitát idéznek Aszfalt-avar fölött neon-tüzek színét ontják a vérnek Aszfalt-avarban csonkig ég a láb a hő és zaj miatt A villamos a drót-lián kuszált sövényén lógva lendül Kabát-folyam árad belé csörömpöl indul nedve megdűl Kegyetlenül kavargó zord vadonra fúj az esti szél Itatni kell e népet itt benzinkutak s csehók pörögnek A szomjas nyelv kinyúl liheg még hány litert a tankba önnek Alélt-nyekergön ott hiéna-piszton sír mi jót igér így élünk mind város-lakók betonban-rejtőzők kitetten S platánok gyásza dúl város szélén a szélütött ligetben Hamis vadon hogy forrsz kavargó átkos édes zűrzavar Óh városom aszfalt-csapásod csalhat fussak élni máshol De hol van még vadon mely így enyém így rejt s megejt akárhol Csetlő-botló vadon-lakók nagy áldott éjed füll-takar 29