Budapest, 1968. (6. évfolyam)

12. szám december - Granasztói Pál: Városokról

szabású, mondhatni nagyképű importálása ellen, a klasszicizmus ellen, mégha modern köntösű is az, s vonzódik az alakulóhoz, a kanyargóshoz. A próbálkozásokhoz, az egyszerihez. Még az esendőhöz is. Ezt a Boulevard Saint Germain-en is érzékelhettem. A Haussmann-i városrendezésből ezt az utat szeretem legjobban. Sokáig nem tudtam, miért, csak az atmoszféráját éreztem: az eleganciát, a nagy méreteket, nagy forgalmat és mégis intimitást, egyben valamiféle elmúltságot. A legelső is volt, amelynek aszfaltjára valaha Párizsba érkezve a szállodámból kiléptem, ablakunkból, egy mellékutcából pedig még látni is lehetett. Később megtudtam, hogy itt korábban főrangúak, majd új gazdagok negyede volt, Balzac világa, hatalmas, nagy kapuzatos, cour d' honneur-ös, istállós városi paloták zűrzavaros egyvelege. Ebbe hasították bele ezt az utat, s sokan akkor ezen is felháborodtak. Most, utoljára ittjártamban megvizsgáltam alaposan, szinte házról házra, s megértettem, miért szeretem mégis. Ezt az utat nem nyílegyenesre szabták, nem kíméletlenül nyitották, vágták, mint a többieket, hanem úgy vezették, ahogyan lehetett, ahogyan egy jó sebész is vág: óvatosan, kerülgetve a kényes helyeket. Ezt léptennyomon láthattam. Az út töréseiben, kanyarulataiban — ami magában véve is történeti, mert hozzávetőlegesen a középkorvégi Párizs szélét követi — a megmaradt s beillesztett régi házakban, nagyobb palotákban, olykor egész, kissé torzult, az út szélétől eltérő vonalú kisebb és régibb házsorokban. Valamiféle egyenetlenségben, amit — örömömre — még az Avenue des Champs Elysées házsorain is felfedezhettem; kisebb, nagyobb, régibb s újabb házak váltakozásaiban. Sőt, itt most az utóbbin találtam egy régebbi kisebb házat is, a múlt század közepe tájáról (ehhez hatodszor kellett Párizsba jönnöm!), mely megbújik és hátrább áll kis előkerttel az újabb házak vonalától, akár nálunk a még nem teljesen szabályozott külső útvonalakon. Elképzelhetetlen volna a Ringen, az Avenue de l'Operán, a Népköztársaság útján. S alig vehető észre itt, az Avenue des Champs Elyseés-n, alighanem mégis a legszebb és legnagyszerűbb úton. Ami éppen ezért olyan szép és nagyszerű, mert nem egyszerre jött létre, hanem egy hatalmas koncepció keretében fokozatosan, az élet növekvő igényei szerint, s hatalmas, tágas, lenyűgöző rendjében megférnek, szinte jólesők az efféle rendetlenségek. Mondhatni, hozzátartoznak. Ez volt, lehetett mindig Párizs egészének is a fő varázsa, s talán a francia élet egészének is, hiszen egy város csak az életét tükrözheti. Mindig sejtettem, s most, utoljára, a Boulevard Saint Germain, az Avenue des Champs Elyseés e sutaságai láttán erről megbizonyosodtam. Még inkább, megismerve Párizs újabb fejlődését. Ide, e környékre, ezt látni egyenesen törekedtem. Voltaképpen kevésbé ismereteim gyarapítása okából, hanem egyszerűen azért, mert valami taszított ki Párizs már oly ismert belsejéből, és vonzott a környékre, a vidékre. Nem a turisták oly felszínes, hanem a franciák igazi, múltból eredő, de a jövőbe mutató életébe. A nagy élmény elsőnek az Orly-i repülőtérhez vezető úton, majd később, más alkalommal Párizsba, repülőgépen, napfényes, derült időben érkezve meg, ért. Itt pillantottam meg elsőízben, egészében és nagy méretekben azt az új építészeti világot, új térbeli életkeretet, formát és rendet, mondhatni, városi tájat, amiről harminc éve, építésszé válásom óta ábrándoztam, s akkor még ily méretekben nem láthattam. S amiben később, új városainkban, új lakótelepeinken, újító, formáló elveink szerint létrejött alkotásokban hidegségük, zárt, kihalt világuk miatt többnyire csalódnom kellett. Most hatalmas, széles autópályán robogtunk Orly felé — egyébként hasonló látvány készül nálunk a Balatonhoz, a Bécs felé induló autópályák környékén, ha kisebb méretben is —, jobbról és balról egyre nagyobbszabásúan tárult fel a csupa új, túlnyomóan nagy lakó- és irodaházakból, elszórt csoportjaikból összeszövődő újabb Párizs-környék, a párizsi régió. Optikai hatásához hozzájárult, hogy szép időben láttam, s magasabbról, előbb az emelt pályáról, majd valóban a magasból, felülről. Leszállóban a repülőgépről oldalvást, közelebb is. A házak, az új telepek csillogtak, vakítottak a fényben, a méretek óriásiak, hiszen az egész város ma már az egykori Párizzsal együtt több mint hét millió lakosú. Bekebelezte Versaillest, Saint Germain en Laye-t s más környéki helyeket. Hozzájárult 'a látvány megragadó voltához az is, hogy a vidék dombos, völgyes, változatos, a magasházak festői csoportjai gyakran kis halmokon emelkednek. Le Corbusier igazát — akivel gyakran hadakoztam magamban — most el kellett ismernem. A magasházak, emígy csoportokban, nemcsak ennek a tájnak újszerűségét, varázsa lényegét adják — ez pusztán plasztikai, túlzottan formai, esztétizáló indok volna —, hanem nélkülük ilyen méretek, ilyen lakosságkoncentráció, ilyen terjeszkedés — már pedig ezt az élet igényli, hozza létre — el sem volna képzelhető. Itt így építeni sem sematikusnak, sem formalitásnak nem tűnik, mint oly gyakran nálunk, hanem valódi, elementáris szükségszerűségnek. Nélkülük a párizsi, aki itt lakik, már nem volna párizsi, mert húsz-harminc küométerrel messzebbre kerülne. Párizs mint forma, mint egész, mint ezeréves történeti, ember- és társadalomformáló valami, szétfolyna. így azonban s általuk válik az egész: A Boulevard Saint Germain járókelői (Gink Károly felvétele)