Budapest, 1968. (6. évfolyam)

12. szám december - Granasztói Pál: Városokról

ez a hatalmas szövedék, ez az új karéj, a fehérlő házak, telepek, tornyok, új városrészek változatos, szinte növényzetszerűen szövődő csoportosulása még mindig Párizzsá, — új, nagyobb, még mindig élő s növekvő, de egy várossá. Mi több: valóban újféle emberi, civilizált tájjá, egy, szükségképpen újféle, megnagyobbodott emberi világ látványává. Le Corbusier előre megtervezett, toronyházas, új városokban gondolkodott; itt az élet ezt felhasználva mást, s egyben valószerűbbet, életszerűbbet hozott létre: dombos-völgyes vidéken látszólag rendszertelenül, de a nagy utak rendjében összefogott, egészként, egységként megtervezett kisebbnagyobb házcsoportok, új városrészek festői, vonzó alakzatait. Köztük megbújó régi városokat, házcsoportokat, sőt akkora alkotásokat is, mint a Versailles-i kastély és park, amelyet ez a fejlődés már lassan körülölel. Orlvból alkonyatkor visszatérve, a már sötétedő toronyházakkal, az ablakokban, az utakon mindenfelé kigyúló lámpákkal, lámpaerdővel ez a látvány szinte meseszerű volt. Legalább annyira, mint a Champs Elysées, mint a múlt. Legalább, mert — s ettől nem tágíthatok — a jövő egészében több, nagyobbszerií, tágabb, s így alapjaiban nagyobb érték, mint a bármekkora múlt! Voltaképpen a régi Párizst újralátni utaztam ki; múló emlékeket, múló világot felidézni, de idekint találtam meg utam értelmét. Talán ezért is lehet, hogy most már, utolsó ottléteim során mindinkább a francia vidék vonzott: régi, hiteles városok és újak, — tájak, tornyok, kastélyok, autópályák, magasházak. S kevésbé ez a belvárosivá vált egykori Párizs, amely bármekkora, bármily magas szinten berendezett is, csaknem egészében múlt. Mint ilyen is hatalmas. A Ceinture ellipszisének fő tengelyén a két végpont: Vincennes és Neully között a távolság akkora, mint Budapesten észak-déli irányban a Váci út újpesti vége és a Soroksári út déli vége, a Közvágóhíd között, — ámde ez az egész ellipszis sűrűn lakott, zsúfolt, eleven s lüktető metropolis, egy sokkal nagyobbnak a közepe. Leginkább átutazni szeretek ma már rajta, fel-felkeresni néhány ismerős, szeretett helyet. így a Szajna-partokat. Ezeket sem becsültem sokra valamikor, sőt, e folyót keskenysége miatt szinte lenéztem, s örültem, hogy valamit lenézhetek Párizsban. Most azonban a legszebb, legnagyobbszerű, legváltozatosabb városképek egyike lett számomra egész Európában, — úgy, ahogyan a Place de la Concorde vagy a Louvre tájékáról feltárul. A babiloni házrengeteg, amint ellepi a környező dombokat, közepén a Notre Dame tornyaival, egyik irányban a dombtetőn a Pantheonnak, a másik irányban, ugyancsak dombtetőn a Basilique du Sacre Coeur-nek a háztengerből kiemelkedő fehérlő kupolájával. Egy óriási medence, amelynek tartalma mintha efelé, a közepe, a Szajna felé ömlene, hömpölyögne. S maguk a partok is mily szépek: a sok híd — köztük a legszebb talán még mindig a középkori, a Pont Neuf, — a fák, még az alsó rakpartokon is, a szigetek, az átlátások a hidak sötétlő boltívei alatt újabb hidakra, kanyarulatokra, fasorokra, a vízi élet — csónakok, uszodák, hajók — s a parti élet, a mind forgalmasabb parti autóutak. Ezt érzem most a valóságos, a mindent egyesítő, a térben és időben egyaránt legnagyobbszerű Párizsnak, a közepének, s kevésbé a boulevard-okat. Talán azért is, mert a Szajna a Ceinture zárt övéből mindkét irányban kivezet, kikanyarog az újba, a nagyobba. Ez itt bent voltaképpen még Ady Párizsa, csaknem a múlt századi, s az utóbbi már a máé, a holnapé, még ha — akár Ady világa is — innen eredt, s a holnap felé fordult. A századforduló városa, az addigi s akkor is óriási Párizs igazában ma már belváros. Ifjúkorom másik belvárosa, amely mint a budapesti is, később már szorongatott, amelyből kifelé, tágabb világ felé kellett törekednem. Mert ezek mind időbeli rétegek is. Hiszen, amint a Ceinture hozzávetőlegesen körülzárta a múlt századi Párizst, úgy még korábban a mai Grand Boulevard vonala a középkorit, azt a sűrű nagyvárost, mely a középkor végéig kialakult. Nekem ebből az évezredes múltból leginkább két korszak az élményszerű, a mélyen átélt. Az egyik regények, festmények révén — Maupassant, Proust, Toulouse Lautrec, Pisarro s mások nyomán — a századvég, a „Belle Epoque", a cilinderes, körszakállas polgárok, a nagykalapos hölgyek, a bohémek, az aranyfrank, a kán-kán, a forrongások, a háttérben a rettenetes nyomor, az utcákon egy- és kétlovas bérkocsik, az emeletes omnibuszok torlódása, — mindez már ugyanezeknek a boulevard-oknak, ház- és fasoroknak a keretei, léniái között. Amit éppen e korszakban a maguk kényelmére, gyönyörűségére megalkottak, Operástul, Eiffel-tornyostul, s ami akkor jórészt olyan új, sőt nyers lehetett, mint a mi új városrészeink. Svvann városa, aki hintójával itt kocsizott, leste Odette-et, járt vele színház utáni vacsorákra, — de Daumier-é is, aki megörökítette emberi nyomorúságait. Egyik nagy pecsétje e kornak: a Les Halles Centrales most van eltűnőben szennyével, zsivajával együtt a város közepéből, mindeddig táplálta éhes gyomrát. S talán e korszaktól való belső távolodásom is távolít már oly jellegzetes, éppen annak a számára épített boulevard-jaitól ? A másik korszak, amihez kötődtem: a húszas évek, az első világháború utáni időszak Párizsáé, amely városát mindenestől készen kapta az előzőtől, újdonság csak a Metro és a növekvő autóforgalom lehetett. Ahová hajdan szinte még kamaszként megérkeztem. Ahol akkor szinte minden utcasarkon Mistinguette képe volt, a Valencia dallama szólt, az avenue-ket hátul leeresztett fedelű kis autótaxik sokasága lepte el, ismét ugyanezen nyílegyenes ház- és fasorok között. A nők rikítóan festették magukat, a szoknyák, a frizurák megrövidültek, minden angolos lett, angol cigaretták édeskés illata szállt a levegőben, a dancingokban szaxofonokon a jazz korszak akkor divatozó dallamai — a „Somebody loves me", a „Dinah" — szóltak. Az Eiffel-tornyon esténkint Citroen neve gyúlt ki, a Place Vendőme-on egész Európa, Amerika, Anglia nagyvilága összpontosult, — olyannyira, hogy itt alig mertem járni, luxusa szinte félelmetes volt. Hatalmas, batárszerű fekete Rolls-Royceok, Hispano Suizá-k gördültek a szállodák elé, nagyestélyi ruhás nők szálltak ki belőlük, s tűntek el a hallókban, gyémántok, platina világlottak az ékszerkirakatokban. S engem, a kamaszt, valami szorongásba, egy elérhetetlen s gőgös, hideg világ — egy igazi, vagy képzelt nagyvilág — nyomasztó bűvöletébe taszítottak. Ez is most már csaknem a múlté, legalábbis rejtőzik, alighanem óvatosan háttérbe húzódik. A Place Vendőme maga is mintha csendesebb, üresebb volna — vagy csak képzelő emlékezetemben volt valaha oly eleven? Láttam ugyan egykét Rolls Royce-ot, de kisebbeket, s meglapulva a kapubejáratok alatt; a teret színes, szokványos kiskocsik — Simca-k, Renaultok tömege lepte cl. Mintha egy más és újabb, nagyobb Párizs — de kisebb kocsik és kisebb emberek Fárirsa élne már itt is s ekörül. A Place Vendőme hideg építészeti eleganciája, olyannyira megcsodált egysége, klasszicista architektúrája is most már hirtelen kulisszának hatott, holott a maradandóság igényével épült s annak benyomását is keltheti. Ezt kezdtem érezni mindinkább az egykori, az igazinak hitt Párizsban — azt, hogy már csak egy része annak, s már mindinkább múlt. De nem mindenen, nem mindenütt. Mert volt, ideérkezve nyomban az első napokban, még egy nagy élményem, nemcsak az Orlyhoz vezető út, a környék, az új világ, — s ez, ennek ereje, hatása megmaradt. Eleinte meghökkentett, hogy fehérre mosták a nagy klasszicista műemlékeket, a Madaleine-t, a Palais Bourbon-t, más palotákat, a diadalíveket, sőt kezdik mosni a gótikusokat is. Nem értettem, sőt helytelenítettem. Úgy véltem, az idő patinája, a város korma, ami reájuk rakódott, éppen műemlék voltukhoz tartozik. Hajlamos vagyok most is ezt gondolni. Ámde történt valami, talán szerencsés pillanatban. Változékony idő volt, hol esett, hol elállt, az ég borús, hatalmas szürke felhőket vert át rajta a szél. A Tuilleriák kertjében, a nagy középső úton kószáltam; távol a tengelyben, az obeliszk mögött, most is csaknem komoran szürkéllett az Arc de Triomphe. Hirtelen, éppen arrafelé, néhány percre kisütött a nap, s a lemosott diadalív fehéren, vakítóan, szinte az igazság erejével kiviláglott. E látványban, e csillogásban megértettem a megtisztulás értelmét. A látvány e percben nem csak szebbé, hatásosabbá, még nagyobbszabásúvá vált, hanem egyben időtlenné is. Talán most értettem meg igazán azt, amit negyven éve csak megsejtettem: miért nem ismerek nagyszerűbb városi látványt ennél. Itt az idő most megállt, s ráeszméltem, hogy ez a látvány örök. Ez Párizs közepe marad, akármekkorára bővül, s így vagy úgy, mindig kissé a művelt világ egyik közepe is. A kulisszák elhalványodnak, elkopnak, a sémák — még a Place Vendőme-é is — elunalmasodnak. Ámde ez mégsem kulissza, ez nem séma. Ez a legtöbb — arányokban és mindenben, amit egy városban tenni lehet azért, hogy maradandóan szép legyen. Úgy jöttem el Párizsból, hogy belül most már ezt a két közepét érzem a leginkább magaménak: a Saint Germain des Prés-ét, a középkorit, és a Champs Elyseés-ét, az empire-t. A többire mind kevésbé vagyok kíváncsi, s inkább vidékre utazom, ha tehetem — kisebb, régi és új városokat, igazi gótikát, és modern építészetet, szép francia tájakat, tengert látni. (1968) 24