Budapest, 1968. (6. évfolyam)

12. szám december - Granasztói Pál: Városokról

Granasztói PáI Városokról 3. Arc de Triomphe (MTI-Külföldi Képszolgálat) Bécsből ezúttal is Párizsba és a Westbahnhofról indultam, akár egykor régen az érettségi után. A Gare de l'Estre érkeztem ismét. Sógorom várt, kocsin vitt haza, át ezen az első ottlétem óta is már közben többször látott és Budapesten kívül talán számomra legotthonosabbá vált városon. Ráismertem a Rue Lafayette-re, a Boulevard Haussmann-ra, más utcákra, így az Opera mellett a Rue Auber-ra is. Sógorom elcsodálkozott helyismeretemen. Áthaladtunk — alkonyatkor — a Place de la Concorde-on, s egy szempillantásig láthattam az Avenue des Champs Elysees-t, végében az Arc de Triomphe-al, az emelkedő úton most már nem — mint egykor — feketéllő, hanem színes, az alkonyi fényben csülogó automobüok tömegével. Ez a látvány, mint az első megpillantás óta mindig, most is szívemen szorított. Alig vártam, hogy másnap bebarangoljam a legismerősebb vidékeket, a Boulevard Saint Germain-t, egykori szállodám környékét az Odéon közelében, a Rue de la Seine-t, a Szajna-partot a Louvre-nál, a Tuilleriák kertjét, megpillantsam újból, a távolból az Operát. Minden olyan ismerős volt, csaknem megszokott, mégis más. Hiszen én lettem más, néhány évtized alatt. Talán elsőnek az Avenue de l'Opera láttán éreztem meg ezt, majd egyre többfelé Párizs belsejében. Most első ízben kuliszszának tűnt, s e nemben is valami keménynek, ridegnek, kimértnek — nyílegyenes vonalával, azonos magasságú, kiképzésű, olyannyira párizsias, domborodó manzárdtetős házsoraival. Csaknem úgy, mint a Ring. A mi Népköztársaság, egykori Andrássy utunkat, főként az elejét innen nézve és ehhez mérten barátságosabbnak, s — ami furcsa — történetibbnek éreztem. Mert, különös módon, az Avenue de l'Opera és a legtöbb, oly sok nyílegyenes párizsi avenue, boulevard e belső városrészekben most nem csak kulisszának tűnt nekem, hanem még mindig újnak, nyersnek, valamiféle erőszakos és igazán szervessé nem vált rendszabályozásnak, kicirkalmazásnak is. Mondhatni, nem teljesen behegedő sebet ejtett operációnak. Közben ugyanis láttam Londont, s megszerettem a nőtt városokat, közeledtem a történetiekhez, az egyediekhez. S ezekhez mérten Párizs e belső látványai ridegeknek, sematikusaknak látszottak. Ákaratlanul talán az is hatott rám, hogy közben olvastam egy kis könyvet, „Destin de Paris" címűt, amit valamikor a múlt századi Haussmann-i városrendezés, ennek erőszakossága, idegensége ellen írtak, s amiben kikeltek az általa végzett pusztítás, régi városrészek, műemlékek lerombolása ellen. E könyvben láttam azt a képet is, amelyet szinte vigasztalásul őriztem magamban készülő új városrészeink gyakori kietlensége láttán: — a márkész, vadonatúj Operát, előtte földhányásokat, gödröket, más épülő házakat, amelyek közül, mögül vakító homlokzatával kiemelkedik. Ámde az újdonságnak, a kieüenségnek ez az érzése mintha nem múlt volna el e vidékekről, a Ceinture körítette múlt századi Párizs, a Haussmann hasította avenue-k, boulevardok vidékéről. Mindenesetre a kezdeti, ifjúkori elragadtatás után, úgy látszik, lassan engem is hatalmába kerített. S még inkább, ha arra gondoltam, hogy hasonló veszély fenyegetné a mi városainkat, Budapestet, belső negyedeit, ha hasonló erővel, kíméletlenséggel törne be a mostani új — a házgyárak, a külső lakótelepek nyers, uniformizált világa. Az Avenue de l'Opera nagyszerűsége, korábban példaadó tökéletessége ellenére tehát most ilyen taszító hatást keltett. S lassan egyre kevesebb kedvem volt felkeresni Párizs jobb parti, „pesti" részeit, ahol csaknem mindenütt ezt látni, viszont egyre több örömet leltem a bal parton, a „budai oldalon". Ezt a közkeletű összehasonlítást — amire, mint én is valaha, mindenki magától rájön — most lassan tovább szőttem. így a Boulevard Saint Germain lett számomra a Krisztina körút, a hosszú, kanyargós, kifelé vezető Rue de Vaugirard a Városmajor utca, a Jardin du Luxembourg a Horváth kert, az emelkedő Boulevard Saint Michel a Mészáros utca óriási mása. A Saint Germain des Prés pedig, ez a nagyszabású hiteles, romángót templom mindennek a kellős közepén és közel egykori első szállásomhoz, legelső ifjúkori Párizs-élményeimhez — egyszerre a pesti belvárosi és a budai krisztinavárosi templompárizsi megfelelője; azoké az épületeké tehát, amelyek számomra s egész életemre leginkább az otthonosság érzését adták, az otthonosság szféráinak kisugárzó gócaivá váltak. Akár egy almárium, vagy más örökölt régi bútor, tárgy az új lakásban. Nem tudok magamnak sém Magyarországon, sem másutt otthonosabb helyet, mint ezt: — a Saint Germain des Prés-t és közvetlen környékét. Nincs tudomásom arról, mi vezethette a párizsi művész és intellektuel világot — amitől mindig idegenkedtem — oda, hogy ugyanitt, a Flore, a Deux Magots kávéházakban, a Chez Lipp vendéglőben üssön tanyát, mert én ettől teljesen függetlenül, sőt már korábban — amikor az ő tanyájuk inkább a Döme, a Coupole kávéházak Montparnasse-i környéke volt — ide gyökereztem. S azóta Párizsba érkezve az első utam egyike — mert a másik a Place de la Concorde vidéke maradt — mindig ide vezet. Most már ugyanis — talán hozzáértésemmel felvértezve — mindinkább látom Párizs belső városrészeinek igazi értékeit. S ennek csúcsán nem a Haussmann-i városrendezés áll; a tengelyek, az avenue-k, a csillagterek sokasága, bármily szükségszerű és példaadó volt akkoriban, s ma is pótolhatatlan a forgalom, az eligazodás számára. Úgy csinálták, ahogyan akkor kellett, lehetett, de nem éppen szerencsés építészeti korszakban, voltaképpen Rómából importálva, s talán túlságosan is egy kaptafára. Hanem két másik dolog: az empire és a középkori Párizs. Másként szólva, a legnagyobb szabású, az antik meg a pápai Rómát is felülmúló városépítészet a Place de la Concorde-al a közepében, a két diadalív és a Madeleine — Palais Bourbon között, amivel nem tudok betelni —, és a középkori eredetű Párizsnak a francia régi kisebb városokra emlékeztető maradványai többfelé. Leginkább a bal parton, gyújtópontjában a Saint Germain des Prés-vei. Az igazi, itt keletkezett gótika, gótikus emlékek, tornyok, a valódi, s nem utánzott történeti levegő, ami, úgy látszik, egyre inkább kell sokaknak, nekem is. Még suta, torz formákkal is, akár maga ez a templom, amely sohasem tartozott a példaadó, a tökéletes nagy francia katedrálisok közé. Éppen különlegességében, egyediségében, e nőtt, mondhatni toldott, sőt deformált voltával oly vonzó. Valami berzenkedik tehát bennem — évek óta, s egyre inkább — a tökéletes, a lezárt formák ellen, a formák nagy* Az 1968. 1. számban közölt naplórészlet folytatása. 22