Budapest, 1968. (6. évfolyam)

2. szám február - Címlapon: A Kígyó utca (Szelényi Károly felvétele)

A New York-i Rockefeller Center este. (Ata Kandó felvétele) letét, mint nappali világításban. Ez a technikai fogyatkozás, vagy ha úgy tetszik, a rendelkezésünkre álló kifejezőeszköz jellege — mint azt a többi művészetnél is látjuk — egyúttal irányt szab az alakítás számára: stílusképző hatása van. Arra kényszerít bennünket, hogy differenciáljunk; kiválogassuk a városképnek azokat az elemeit, amelyeket fontosaknak, jellemzőeknek tartunk, és ezekből komponáljuk meg, a világításművészet eszközeivel, a város esti képét. Már ebből is következik, hogy az esti városkép nem ugyanazt a hatást kelti a szemlélőben, mint a nappali. Tapasztalhatjuk, hogy ha este érkezünk egy ismeretlen városba, egészen más elképzelésünk lesz róla, mintha nappal láttuk volna meg először. Ilyen esti, első impresszió után a nappali kép sokszor meglep bennünket — egészen mást vártunk. Ez a kontraszthatás lehet tudatos is. Az esti városkép tervezője néha tudatosan más fényélménnyel próbálja fedni az adott szituáció valamelyik, általa titkolandónak vélt motívumát. Ez az átstilizálás, ez az átfogalmazás származhatik a helyileg rendelkezésre álló technikai apparátus gyengeségéből, felkészületlenségéből, is. Sokszor egyszerűen nincsen rá mód, hogy a nappali kép teljessége — akárcsak körvonalakban is — áttehető legyen a fény formanyelvére. A nappali táj poézise, színessége, az égbolt felhőjátéka, a víztükör ragyogása csak napvilág mellett élvezhető. Az éjszaka romantikája, a csillogó fények játéka, a sötétség és a világosság drámai kontrasztja viszont csak naplemente után kerülhet színre városainkban. A világítás művészete — mint minden művészet — nem a teljes valóságot, hanem a valóság lényegét igyekszik a maga sajátos eszközeivel kifejezni. Hogy az adott városképi kompozíciónak mi az a lényeges mondanivalója, amit a rendelkezésre álló eszközökkel közölnie kell velünk, azt a fényművésznek és a városrendezőnek közösen kell meghatároznia. A bátor kísérletezésnek, újszerű fényhatásokkal való próbálkozásoknak ezen a téren sok lehetősége van. Még egy lényeges különbség mutatkozik a nappali és az esti városképet alakító motívumok összeállítása körül. Amit egyszer valamilyen városképi kompozíció szerint megvalósítunk, megépítünk, azok az épületek, az az útvonal, az a városrész sokáig, gyakran századokon át úgy marad meg, ahogyan azt egyszer megépítettük. Ha nincsenek háborúk, ha nincsen földrengés, ha nem önti el a láva a hegy lábánál fekvő települést — talán még ma is sokszáz éves falak között élnénk. Az esti, éjszakai városkép ezzel szemben sokkal hajlékonyabb, könnyebben változtatható; az újabb, a mindenkori fénytechnika eredményeit alkalmazva megvalósítja azt, amiről egy előző nemzedék csak álmodozott. Az új világításművészeti elgondolás megvalósítása, a régi elbontása, átépítése aránylag kis költségekkel jár és a változtatás nem sért tradíciókat. így történik azután, hogy néha egy város, vagy városrész esti képe valamilyen új elgondolás hatására egészen más jelleget ölt, felfrissül, valósággal újjászületik anélkül, hogy ennek érdekében akárcsak egyetlen épületet is le kellett volna bontani. Avárostervező által elgondolt és nagyvonalúan megvalósított nappali városképi együttes az éjszakai városképben is hatalmas erővel jelentkezhetik. A fényművészeti hatások ez esetben nem gyengítik, sőt, talán még fokozzák is a nappali koncepciót. Este, éjszaka olyan elemek kaphatnak hangsúlyt, olyan motívumok színezhetik a látványt, melyek nappal talán fel sem tűnnek. Folyóparti városok esti képében például a víztükör csillogása, a folyóparti épületek, épületsorok visszatükrözése mindig erőteljes hatással van a szemlélőre. A szélmentes időszak sima tükrét sokszor a szél által megmozgatott felületek dinamikus képtorzításai váltják fel, a hullámzó víz fehér, tajtékos fodrozódása összevegyül a megmozgatott tükörkép pillanatonként változó kontúrjaival. A változatlanul megvilágított épületsor objektív valóságának és az expreszszív hatású tükörképnek az együttese ilyenkor különleges városképi hatások élvezésére nyújt lehetőséget. Ilyen expresszív hangulatokat a természeti erők beavatkozása nélkül mi magunk is előidézhetünk — ehhez már ma is megvannak a szükséges technikai berendezéseink. Ha nem a folyó egy bizonyos pontjáról szemlélődünk, hanem tekintetünket séta közben a vízen átívelő hidak felé irányítjuk, öszszetettebb, fényhatásokban gazdagabb képet kapunk. Különösen azokban a városokban, ahol a várost átszelő folyó partjait sűrűn kötik össze hidak, adódnak szép esti fényhatások. A valóságos távolsági arányok ilyenkor megváltoznak, a nappal egymástól messzefekvő, messzeálló tájelemek egymásra kopírozódnak — új, egységes panorámakép alakul belőlük. A valóság hideg tárgyilagossága az esti világításban költészettel telítődik, a mérnöki pontossággal beállított nappali kép éjjel látomássá érik. Vannak városok, ahol a parti táj valósággal predesztinálva van ezekre a hatásokra. A Róma városán átfolyó, aránylag keskenymedrű, sekély Tiberiszt sok híd íveli át. Ezek a felsőpályás hidak a kanyargó folyó két partját megragadó esti tájjá fűzik össze. Párizsban is sok híd köti össze a Szajna két partját. Ezek a hidak rendkívül változatos formai megoldásukkal, sokféle világítási rendszert alkalmazó esti megjelenésükkel igen hatásos motívumait alkotják a város esti látképének. Néhol ezek a hidak csak a legminimálisabb módon vannak illuminálva és szinte árnyképként jelennek meg az erősebben megvilágított városi táj előtt. Máshol az erősen megvilágított hídívezet és az ugyancsak markáns fényfoltokkal tűzdelt partfalak olvadnak öszsze egyetlen fény motívummá. A Pont d'Alexandre III. nagyfényerejű, sűrű kandelábersorával és annak a folyó vizében visszatükröződő fényeivel pompás kontrasztot képez a környező esti táj sötétlő árnyképeivel, a mélyen úszó felhőkkel és a háttérből kimagasló Eiffel toronnyal. 2