Budapest, 1968. (6. évfolyam)

11. szám november - Oelmacher Anna: A monumentalista Uitz Béla

A monumentalista Uitz Béla Uitz Béla moszkvai műtermében (Kónya Kálmán felvétele) Uitz Béla nevét 1920 és 1945 között talán le sem írták magyar kiadványokban, pedig a művészet és a művészettörténet művelői nagyon jól tudták, hogy elementáris tehetséggel, szinte készen robbant be az első világháború előtti évek friss festői mozgalmába. Úgyszólván már az első tanulmány rajzairól leolvasható a monumentális készség, mert a kompozíció hatalmas hullámverése, figuráinak arányai és az egyszeriben mindenkor megfogalmazott tipikus vonások tették munkáit nagyszabásúvá. Azt, hogy egy művész miniátor lesz-e, vagy freskófestő, részben saját adottságai, részben a kor és környezet, amelyben él, döntik el. Az új eszmék hatására újuló társadalom minden időben igényelte a monumentális művészetet. A reneszánsz alkalmat adott nagy mestereinek —Giottotól Michelangelo-ig —, hogy századokra szóló alkotásokban fogalmazza meg az újjászülető, görög filozófiával telített keresztény humanizmust. A szocializmusra készülő társadalmakban épp olyan szükséglet a monumentalitás, mint volt más győzni akaró, vagy győző (ellenreformáció—barokk) eszmék korában. De nem biztos, hogy a győzni akaró kibontakozhat és megteremtheti a monumentális művészet anyagi alapjait is. így volt ez a magyar Tanácsköztársaság esetében, amikor nem bontakozhatott ki, bár az igény jelen volt és számos kulturális akció készítette elő a megvalósulás talaját. Uitz Béla és Pór Bertalan volt az a két nagy mester, aki az új eszmék, a forradalmi szocializmus realizálásának művészi megfogalmazására vállalkozott. Mindketten a parlament számára készültek freskót festeni, de sajnos csak a tervekig jutottak el. Uitz — mint említettük — „poéta nascitur", vagyis alkatilag, temperamentumánál, ideológiájánál és ezzel együtt ábrázoló módjánál fogva muralista. Az itt bemutatásra kerülő művek több mint három évtizedet ívelnek át, de mindegyik hatalmas és zseniális érv az alkotó freskóra termett volta mellett. A Mosónő 1915-ben készült s a mester ekkor már egy nemzetközi kiállításon nyert aranyérem birtokosa. Az egész képteret betöltő, férfias erőt mutató, gyönyörű ellenpontos mozgású nőalak fekete-fehér tömegével az általánosítás remeke. Mozdulata örök, mint ahogy mindenkori a nehéz fizikai munkát végző aszszonyok testi ereje és lelki felhőzöttsége. S ha azt mondjuk: örök, nem állítjuk, hogy örökkévaló, hiszen ma már centrifugával facsarnak a gépben mosó asszonyok. De a patakban, vagy teknőben mosó nők — a világ nagyobbik felén —, négerek és eszkimók ugyanezzel a nagyszerű erővel feszülnek az ellenálló anyagnak. A parlamenti freskó tervei közül való a teljesebb Emberiség című kompozíció, és a részletnek tekinthető, vagy esetleg egyetlen megadott formájú felületre szánt Építők, mindkettő 1919-ből. Az Emberiség magában foglalja egy ember s ugyanakkor a társadalmak történetét. Születés, szerelem, anyaság, alkotás, háború és halál — egy hatalmas dráma, melynek azonban happy endje van, hiszen kiemelkedő alakja az alkotó ember. A kompozíció egésze több részkompozíció együtteséből áll, mozaikszerűen illeszkedve egymáshoz, ugyanakkor egy-egy csoport önálló rendje alárendelt az egésznek, felfelé és centrálisán húzódó erővonalának. Bár zsúfolt, de rendszere világos, és ha színben ismernénk (1920-ban a bécsi Der Abend című lap szerkesztőjének tulajdonába került), bizonyára mélyebb benyomást és határozottabb képzetet keltene. A másik nagy jelentőségű terv, az Építők, csakúgy mint az előző, jelképes és reális, hiszen egy új, jobb társadalom felépítését — a 20. század követelményeinek és Magyarország adott helyzetének megfelelően — üzemek, hatalmas gyárak építésével, vagyis a termelőeszközök megteremtésével kellett kezdeni. De nem csupán mint termelőeszköz jut szerephez a nagyüzem, a valóságban és az azt tükröző művön egyaránt, hanem mint a munkásosztály szerveződésének színtere. Uitz Béla akkor még nem volt művelt marxista, de a kompozíción látható sárgás háttér előtt megjelenő hatalmas, vörös épület sok sötét ablakszemével és a véget nem érő vörös kéménnyel, függőleges és vízszintes osztottságban, valamint a különböző szinten és az enyhén balról jobbra dűlő létrákon tevékenykedő emberalakok ritmusa, az egymásra utaltságnak és a kollektív munka folyamatának pompás, marxista megfogalmazású és konstruktivista megjelenésű ábrája. (Félénk kérdésem: talán nem volna lehetetlen valahol freskónak kivitelezni?) A Felvonulók című kompozíció (címlapon) feltehetően freskóterv és a moszkvai ünnepek utcahangulatát tükrözi. A május i-i, vagy november 7-i, arányosan komponált felvonulás átlósan világos és sötét félre bontva; a menetelők ellenirányú, fent balról jobbra lezúduló tömege, a lépő lábak ritmusa és a hatalmas vörös zászlók vonala a kép tengelye. Felette jobbra a népes tribün, balra lenn a járdaszéli nézők csoportja teremti meg az egyensúlyt. A zászlóvivők alakjai viszszaidézik a jó húsz év előtti, Vörös katonák előre c. toborzó plakát dübörgő-menetelő matrózait. Uitz mester egyébként több moszkvai ünnepség tervezője volt — mint Leonardo a Sforzáknál — s elképzelhető, hogy ez a piros-kék-sárga színre épült kompozíció éppen egy ilyen terv. Ez azonban mit sem von le a falfestményre való alkalmasságából. Még két művet emelnék ki a kiállítás anyagából. Barbusse, a nagy francia író Uitznak barátja és harcostársa még a párizsi évekből, amikor (1923—1926) dolgozott a Clarténak, az Humaniténak és a Cahiers du Communismenak, tehát a baloldal orgánumainak. Barbusse a húszas évek végén Moszkvába ment, majd nemsokára meghalt. A róla készült portrérajz egyike Uitz nagy kifejező erejű rajzainak, s az író halála után készült ravatalrajz a legmegrendítőbbeknek. Lenyűgöző hatásában egy sokalakos és nagyméretű freskóval vetekszik. A Sztálingrádi freskó néhány karton részlete, amelyeken 1948—49-ben dolgozott, sajnos, csak terv maradt azoknak a nehéz, tápászkodó éveknek görcsös kultúrpolitikája következtében. Pedig ha elkészül, nagyszerű, új fényt adhatott volna a honvédő háború hőseinek, s nem kevéssé emelte volna a legújabb szovjet művészet jelentőségét. A nagyszabású freskó kartonjai Uitz mester életművének csúcsát jelentik. A moszkvai Mezőgazdasági Kiállításon kivitelezett két nagyméretű freskójáért aranyérmet nyert és az Orosz Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság Érdemes Művésze rangját. A mostani budapesti kiállítás az emigrációban és a Szovjetunióban készült műveket tartalmazza. A megpróbáltatásokkal teli csaknem fél évszázad művészi gyakorlatában egy szikrányit sem hamvadt Uitz Béla forradalmi lángja. Oelmacher Anna 19