Budapest, 1968. (6. évfolyam)

11. szám november - Mesterházi Lajos: A főszereplő

Mesterházi Lajos A főszereplő Volt a Kossuth Lajos tér sarkán, a mai Ságvári téren, egy emlékmű, nem hosszú ideig állt: Tisza Istvánnak és egyben az 1918— 19-es forradalmakban áldozatul esett mártíroknak emlékműve. (Félreértés ne essék: azokról van szó, akiket Horthyék tekintettek mártíroknak!) Amikor azt az emlékművet felállították, még az ellenforradalom edzett híveit is meglepte, milyen szerény listát volt módjukban kőbe vésetni, ama „véres korszakból". Talán ha századrészét annak, amenynyit a fehérterror első hónapjaiban a tiszti különítmények kivégeztek. Pedig fölkerült bizony az emlékműre olyan „mártíroknak" a neve is, akiket közönséges bűncselekményekért, vagy a maguk idején nagyon indokolt gazdasági óvintézkedések megsértéséért ítéltek halálra. Mindezt nem azért mondom, hogy az Őszirózsás Forradalom és a Tanácsköztársaság különleges humanizmusára utaljak. A humanizmus nem minden esetben azonos az elnéző szelídséggel. És régi tanulság — gondoljunk csak Zápolyára, vagy Mac-Mahonra —, hogy a forradalmak többnyire sokkal kevesebb áldozatot szednek, mint az ellenforradalmak. De az évforduló során mégiscsak eszembe kell hogy jusson: vajon mekkora emléktáblán férne el a kommunista mozgalom mártírjainak névsora? Még senki sem számolta meg őket, meddő kísérlet volna; ezerszám vannak azok is, akiket a mártirológium név szerint tarthat számon, hát még azok, akik névtelenül tűntek el rendőrségi, csendőrségi, katonai fogdákban, üzemi és mezei sortüzekben, haláltáborokban. Nem volt még osztályharc a történelemben, ahol ilyen végsőkig elszántan vállalták a hatalom kisemmizettjei a legsúlyosabb áldozatot, és nem volt még politikai szervezet — ideszámítva a vallási formában jelentkező politikai szervezeteket is —, amely a meggyőződés szolgálatáért, sőt, olykor csupán megvallásáért ilyen számban adott volna hősi halottakat. S hozzá még olyanokat, akik bármiféle személyes üdvözülés, túlvilági jutalom reménysége nélkül vállalták a halált, pusztán azért, hogy a történelem színe előtt, vagy még inkább — mint a néhány búcsúlevél legtöbbjéből kiderül — a maguk lelkiismerete előtt tisztán álljanak. Gondoljunk rájuk, szerencsésebb utókor! A kommunisták sikerének egyik titka, hogy bátor, elvhű, áldozatkész emberek voltak. Igen ám, de nem kevésbé mondhatjuk el ezt a Huszadik Század és Jászi Oszkár köréről, Ady Endre elvbarátairól. Akik pedig, alighogy végre tért nyitott nekik a sors, elbuktak. Azt írja egy tehetséges ifjú kollégám: nem volt idejük a szervezkedésre, nem volt idejük rá, hogy megfelelő tömegkapcsolatokat építsenek ki, vagyis hogy igazában párttá alakuljanak. Hát a kommunistáknak? Az időből nekik alighanem még kevesebb jutott, sokkalta kevesebb, mint Jásziéknak. November végén alakult meg a párt, két hónap múlva már üldözték és a teljes központi vezetőséget letartóztatták. Újabb két hónap múlva pedig átvette a hatalmat, mégpedig nem erőszakkal, hanem közakarattal, vagyis a tömeg erejével. Komoly érv az is, hogy a radikalizmus tragédiájának gyökere a doktrinerségben volt. De ha meggondolom, doktrinerségtől a kommunista párt sem volt mentes. Már alapításakor sem; lehet, hogy egyesek éppen radikális múltjukból hozták ezt a hajlamot. Még a Tanácsköztársaság némely lelkesen szép intézkedésében is föllelhetjük egyfajta megmosolyogtatóan kedves doktriner túlbuzgalomnak a jegyeit. És a mai napig időszerű a dogmatizmus elleni harc a pártban. Egyéb gyarlóságainkról, elkövetett igen súlyos hibáinkról is adtunk számot már magunknak és a világnak ... A magyarázat tehát, győzelemre vagy bukásra, nem egészen az ilyen listában fölsorolható és osztályozható erényekben meg hibákban keresendő, hanem másutt. A siker vagy kudarc okai nem — vagy nem elsősorban — emberi jellemvonásokban és szándékokban rejlenek, hanem abban a viszonyban, amely az emberi tulajdonságok és programbeli elgondolások közt egyfelől, és a történelem megérett lehetőségei, tehát követelményei közt másfelől fennáll. Lenin mindig elnéző mosollyal vette tudomásul, ha a forradalom „teljhatalmú" vezérének nevezték; a történelmi vezéralakok — ideértve a személytelen vezéreket, a pártokat — tevékenységének lényege az, hogy megfogalmazzák és szervezik, tehát öntudatosítják és gyorsítják a történelem forgását, de csak úgy és arrafelé, amerre az amúgy is forog. Az anyag ama legfelsőbb formájának, melynek neve társadalom, és melynek működése egyének látszatra önkényes döntéseiben és tetteiben nyilvánul meg, nagyon szigorúak a törvényei. Annak a pártnak, amely most ötven éve alakult minálunk, a sikerei onnan fakadnak, hogy lényegében mindig jól felismerte a törvényeket. A fejlődés objektív törvényei élményszerűen a közvéleményben szoktak jelentkezni. Hogy mit és meddig lehet tűrni, hogy min kell változtatni, erre általában minden társadalom közvéleménye minden időben halkabban vagy hangosabban elég gyorsan reagált. Ezért is áll az — függetlenül a rendszertől —, hogy tartósan és sikeresen kormányozni a közvélemény nélkül nem lehet. Ami persze nem azt jelenti, hogy a tennivalók, a program a közvéleményben spontán formálódnának meg; a társadalmi közérzetben és köztudatban legtöbbször csupán a negatív parancs jelentkezik: ezt így tovább nem lehet! Ritka pillanatok a történelemben, amikor a cselekvés programja is széles körben, elsöprő erővel megformálódik. Ilyen ünnepi ritka pillanat volt 1918—19. A háború addig nem ismert szenvedéseket zúdított a társadalomnak csaknem egészére; a rendszer igazságtalansága és embertelensége kézzelfogható bizonyítékot nyert. Ugyanakkor a háború új, feszes szervezetet is adott a társadalomnak, olyan rétegeknek is, amelyek korábban semmiféle, vagy csak igen laza, elvont szervezeteket ismertek, közösségi élményük alig volt: aszszonyok tömegei lettek gyári munkások, parasztok tömegei lettek katonák. Kettős új élmény érte őket, erőteljesen és tartósan: ez a világ tűrhetetlen, a sorsunk elviselhetetlen, éspedig nem azért, mert isten így akarja, mert a természet sújt, hanem mert az emberi viszonylatok rosszak; a másik: mindaz, ami gyötör, sokunkat, mindanynyiunkat gyötör, közös a szenvedés, közös erővel föl is léphetünk ellene. Mindehhez járult azután a tanítás és a példa: „Úgy kell csinálnunk, ahogy az oroszok csinálták!" A szervezett munkásság, pontosabban: annak öntudatos kicsiny magva egyszeriben óriási tábort tudhatott maga körül. Ezerkilencszázhuszonkettőben kerültem iskolába; manapság egyszerűen elképzelhetetlen az a politikai sulykolás, ami abban az időben az iskolákban végbement. Nem volt tantárgy és nem volt foglalkozás, amelynek során szót ne ejtettek volna a „vörös rémről". Ugyanakkor azonban lehetetlen volt nem észrevennünk, szüleink egy-egy megjegyzéséből, vagy akárcsak ijedt hallgatásából, hogy amit az iskolában ezekről a dolgokról nekünk tanítanak, az nem igaz. Szüleink is őriztek csalódásokat a vereségek miatt, őriztek rossz emlékeket, a nélkülözés emlékeit, a töknek és gerslinek, a vonattetőn utazásnak, az értékét vesztő pénznek rossz emlékeit. (Amelyekről azonban legtöbben mégiscsak tudták, hogy nem a Tanácsköztársaság, hanem a háború okoz-20