Budapest, 1968. (6. évfolyam)

11. szám november - Remete László: Írástudók és a párt

Remete László írástudók és a pá rt A századelő szellemi áramlatainak hivatott bírája, Ady Endre egyik legszebb forradalmi versében üdvözölte „Az új kísértet" érkezését. Ugyancsak ő mondotta ki nálunk elsőként „Irodalmi háborgás és szocializmus" című esszéjében, hogy a jövőbe mutató, friss tartalmat, új irányzatot, stílust teremtő irodalom „sohse lett volna meg a szocializmus magyar felnövekedése nélkül", s hogy az „a szocializmus által, a szocializmus révén van". Az első világháború előestéjén tapasztalt fellendülés optimizmussal töltötte el, bár ugyanakkor óvatos fenntartással, mintegy mentegetődzve fejezte ki kételyét egy félmondatban: „Lehetséges, hogy ez az új magyar lelki reneszánsz csak annyira egész és nyugati, mint a mi negyvennyolcas lemásolt, hazug demokráciánk volt." Sajnos, az első világháború kitörése a kétségeskedőket igazolta: egy csapásra száznyolcvan fokos fordulat következett be az írástudók derékhadánál, akik egymással versengve álltak a soviniszta, militarista uszítás szolgálatába. „Európa intellektüeljei között nagyon kevés akadt, aki annak bizonyult ... A legtöbben azt a bizonyítványt állították ki magukról, hogy jó írók, jó festők, jó tudósók, de tökéletlen emberek . . . jobban gyűlölködtek, mint amennyire — tudatosan vagy öntudatlan — leszerződtek" — állapította meg Dienes László, Szabó Ervin elvbarátja és munkatársa a Huszadik Század című folyóirat 1915-ös évfolyamában (2. köt. 302. old.). Kevesen maradtak olyanok, mint Ady Endre, aki a vérgőzös nacionalista kábulat múlásakor elmondhatta önmagáról: 5 téboly szélén egyenesen A réginek megmaradni Be hű voltál, drága eszem . . . A gyors és könnyű hódító háború ígéretével keltett mámor oszladozásával 1916—17-ben már az írók túlnyomó többségét is magával ragadta a nép lelkében eluralkodó békevágy, és az 1917-es orosz proletárforradalom nyomán ismét történelemformáló erővé lett munkásság mind jelentékenyebb megmozdulásai Magyarországon is felidézték a kommunizmus kísértetét. A radikális polgári Világ című napilap hasábjain 1918 január közepén Ignotus még annak a reményének adott kifejezést egy vezércikkében, hogy „a forradalmak nem ragadósak". Az 1918. január 18—21 között lefolyt általános sztrájk, az illegálisan szervezkedő antimilitarista csoport tevékenysége azonban pánikba ejtette a kormányt. A magyar képviselőház 1918 február 6-i ülésén Vázsonyi Vilmos igazságügyminiszter hirdetett hadjáratot a magyar „bolsevikizmus eltaposására". A Szegedi Napló másnapi számában „A bolsevikizmus" című vezércikkében nem csekély iróniával jegyezte meg Móra Ferenc: „ ... bizonyos, hogy az ország megriadtan fogja kérdezni, hát ekkora veszedelem az a bolsevikizmus? És ámulva fogja hallani, hogy van magyar bolsevikizmus is, amiről eddig neki nem beszéltek. Lenni kell, mert Wekerle (az akkori magyar miniszterelnök) már több ízben célzott rá burkolt fenyegetésekkel, s íme, Vázsonyi, aki nem szokott verebekre ágyúval lövöldözni, valóságos keresztes hadjáratot hirdetett a bolsevikizmus ellen." 1918. június 20-án kezdődött a budapesti, egyszersmind a magyar proletariátus legnagyobb harci vállalkozása a forradalmakat megelőző időkben. A MÁVAG-ban elkövetett csendőr-sortűzre adott válaszból, az egész országra kiterjedő nyolcnapos sztrájkból Ady Endre a proletárforradalom előszelét érezte meg. Néhány héttel a sztrájk befejezése után a Nyugat című folyóirat 1918. július 16-i számában megjelent nagy forradalmi versében a munkáshatalom jelképe, az „Ököl" szimbóluma bukkan elő. „Elégedetlen ifjú panasza" című költeményében így sürgette a döntő csatákat: ... Már jöjj ököl: Boruljon föl e nem jó Elet S jöjjön a Halál, e nagy orvos, S a halál után ébredések . . . Óh, forradalmak, miért késtek? A forradalmak egyike, az őszirózsás forradalom nem sokkal később, 1918. október 31-én elérkezett. A munkásököl egy csapással véget vetett a háborúnak, félretolta a feudális államgépezetet, kivívta az ország függeüenségét, demokráciát teremtett. Ám az úri osztályoknak napokon belül sikerült lelassítani a lendületet, a forradalom vívmányai „védelmének" nevében elérni, hogy a szociáldemokrata párt vezérei hat hétre „felfüggesszék az osztályharcot". A tulajdon rendjén nem esett csorba. Számos adalék, közöttük írói megnyilatkozások azt tanúsítják, hogy a szocialista átalakulás eszméje, a kommunizmus gondolata már 1918 november első heteiben ellenállhatatlan erővel hódított. November 13-i keltezéssel jelent meg a londoni Morning News című újság december 10-i számában a lap budapesti munkatársának riportja „The danger of Bolshevism" (A bolsevizmus veszélye) címen. A névtelen angol cikkíró rokonszenvvel számolt be a Károlyi kormány konszolidációs erőfeszítéseiről, majd így jellemezte a magyarországi állapotokat: „Jelenleg az egész ország a bolsevikok kezében van. Vértelen bolsevizmus ez. Ahol még működik a gyár, ott tovább dolgoznak a munkások, megvédik munkahelyüket a rongálástól, de elkergetik a tulajdonosokat, ha úgy tetszik nekik; adnak megváltást, ha ugyan adnak. Valószínűleg ugyanígy fognak eljárni a parasztok a földbirtokosokkal szemben." A névtelen külföldi tudósító talán kissé elhamarkodottan általánosított, de a Világ című napüap több oldalas beszámolójában, amely a köztársaság 1918 november 16-i kikiáltását ünneplő budapesti tömegről készült, újabb adalékokat találunk a munkásság hangulatáról. A riporter szerint a résztvevők egyetértő lelkesedéssel vették kézhez azokat a röplapokat, amelyeket a Korvin Ottó vezette forradalmi szocialisták szórtak repülőgépről az Országház környékén egybegyűlt százezres tömeg közé. Mint ismeretes, a röplapok leleplezték a polgári-szociáldemokrata kormány manipulációját, a szovjet kormány üzenetének eltitkolását. A „Szocialista köztársaságot!" követelő röplapokat a tudósító szerint a közönség a „spartakuszok", azaz a német kommunisták művének tartotta. A beszámolóból az is kiderül, hogy ugyanakkor a csepeli munkások, akárcsak a Ganz vülamosságiak hatalmas, az egész utca szélességét betöltő vörös transzparensein „Szociáldemokrata Köztársaságot!" követelő felirat, illetve a kapitalizmus szétzúzását hirdető sorok voltak olvashatók. Ezekben a napokban íródtak a Gellért Oszkár szerkesztésében megjelent „Diadalmas forradalom könyve" darabjai: hetvenöt író, politikus vallomása a demokratikus forradalomról. Az élménybeszámolók egyike Nagy Lajos tolla alól került ki, aki többek között így nyilatkozott: „Azt akartam, ami most történt, mindent akartam, de nemcsak ennyit, hanem még sokkal többet. Mindazt, ami még történni fog, tnert enyém, mert mienk az igazság, s majd a harci szünet után tovább, előre." Ugyanott jelent meg az ekkor még szociáldemokrata Pogány Józsefnek, a kiváló publicistának és esszéistának egy írása, melyet azzal fejezett be, hogy a katonatanácsnak, mint forradalmi szervezetnek addig kell fennmaradnia, amíg a szociális köztársaságot" ki nem vívják. Ez idő tájt látott napvilágot a Kassák Lajos szerkesztette Ma című folyóirat első „világnézeti különszám"-a.. „Kiáltvány a kommunista köztársaságért!" — ezt a feltűnő címet viselte a negyedrét nagyságú kiadvány, amelyet Bortnyik Sándor, a kiváló festőművész linómetszete díszített: egy munkást ábrázolt, aki a kommunista köztársaságot éltető lobogót emeli magasra. Mintegy másfél évtizeddel későbbi emlékezésében jegyezte fel Kassák: „A világszemléleti számból ötezer példányt nyomtattunk és ez az első napon elfogyott." A „Ma"-nak ebben a különszámában többek között Kahána Mózes és Barta Sándor versei is helyet kaptak, amelyek a „megkocsonyásodó" polgári demokráciát ostorozták és megjövendölték, hogy „a szociáldemokratapártizmust" rövidesen lerombolják a tömegek. A Néptanítók Lapja 1918. november 17-i számában Kárpáti Aurél, a jeles író és publicista így emlékeztette az értelmiség derék-12