Budapest, 1968. (6. évfolyam)

10. szám október - Bécs István: Mexico 1968

ZOLNAY LÁSZLÓ Sokadalmak, vásárok, piacok a középkori Budán Nagy vigalommal végbemenő, hétközi ünnepei voltak Budának a piacnapok, hét országra szóló sokadalmak az országos vásárok. Kétféle vásárt ismert a régi város (ha ugyan nem számítjuk az egyszer volt „budai kutyavásárt"): a heti piacot s az országos vásárt. A hetivásár ideje szerda, péntek és szombat volt. A szerdai napon a Vár németsége tartotta piacát a Nagyboldogasszony templomától délre eső téren. Az árusok bódéi a mai Mátyástemplom déli falától a hajdani Szent György térig — a mai Dísz térig — húzódtak. Péntek a Vár magyar lakóinak vásárnapja volt, színhelye a Vár északi, Magyar-negyedében, a Mária Magdolna-plébánia (a későbbi Helyőrségi templom) körüli, úgynevezett Szombatpiacon. A török világ előtti időkben a mai Bécsi kapu elődét nevezték Szombatkapunak. A XV. század elején leírt Budai Jogkönyv úgy írja: a Szombatkapu tornyának boltivei alatt hat kofa naponta árusít gyümölcsöt. A hét egyik napján a budai zsidók a Zsidó utcában (ma: Táncsics Mihály utca) árusítják a náluk maradt, ki nem váltott zálogtárgyakat. A Jogkönyv leírása idején évente kétszer tartanak országos vásárt Budán. Az egyiknek színhelye a Vár piaca: ideje szeptember 8., Kisasszony napja. A másik vásárt pünkösdkor tartják Felhévízen (a Bem József tér — Császár fürdő közötti külvárosban). II. Ulászló idején Buda városa még két újabb országos vásártartási jogot kap: Péter Pál napján a vízivárosi Szent Péter vértanú plébániája előtti piacon, július 22-én, Mária Magdolna napján a vári Szombatpiacon tarthatnak sokadalmat. Mindennapi kenyerét különös gonddal vigyázza a város. A Stadtrecht megkülönbözteti a zsemlyét s a kenyerek különféle nemeit. Árulnak féldénáros kis zsemlyét is. A közönséges kenyeret a „közepes" sütőmesterek sütik, s padokon, a piac fa asztalain árusítják. A szegényebb nép eledele a fekete kenyér. Ezt — árán kívül — az is megkülönbözteti a finomabbtól, hogy nem árusítópadokon, hanem gyékényen, a földön kinálják. Valóságos kasztjai ezek a kosztnak! Kenyerünk a kovásztalan lepényből származik. Lepényt, kenyeret, zsemlyét, perecet egyaránt találunk a budai piacon, konyhán. Mátyás királyról jegyzik fel, hogy kenyerét magyar módra, kovásszal készíttette. Beatrix királynéval új szokások kaptak lábra: az olaszos fehér zsemlyék sütését hozták divatba. Ezeknek lehetett nagy mestere Zsemlyesütő Gáspár, aki akkora tekintélyre tett szert, hogy a város polgára, háztulajdonos, idővel meg városi tanácsúr lett. 1489-ben Hyppolitnak, a gyermekérseknek számadásaiban olvassuk: az ifjú herceg annyira megkedvelte a magyar mindennapit, a pane ongaresco-nak mondott, magyar kenyeret, hogy inkább ezt ette, mintsem az olasz zsemlyét. Ünnepi alkalmakkor a sütők jeles kalácsaikat is piacra vitték. A fonott, a kerekes, a tikmonyos (tojásos) kalácsnak már a neve is elegendő ahhoz, hogy gyomrunkat korgásra indítsa! A mesterek közt akad béles-, cipó-, mézeskalács-, ostya- és perecsütő egyaránt. A Perecesek családnevei — az 1420-as évektől — kiváló sósperecek emlékét idézik. Nem is volt jobb borkorcsolya ennél! De hagyjuk el a kenyérsütők, perecesek, kalácsosok padjait, s ballagjunk tovább — teli erszénnyel, üres szatyorral — a budai piacon! A húsról a mészárosok gondoskodnak. A mészárosok is céhben állnak, élükön két céhmesterrel. 1439 után — amikoris Buda magyarjai a némettel egyenlő jogot kivívták — külön magyar s külön német mészároscéh szállítja a vár piacára az ízesnél ízesebb húsokat. A mészárosok céhmestereinek az a tiszte — és kötelessége —, hogy megvizsgálják a mészárosszékeket: elegendő hús kerül-e a piacra ? Ők ellenőrzik a kimért húsok mennyiségét. Azt is, nem romlott, nem borsókás-e a hús ? A Mátyás-templomtól délre a vadhús árusok bódéi állnak. A vadhúsárusok portékája: szarvas, vaddisznó, nyúl, mókus, fácán, császármadár, nyírfajd, vadkacsa, különféle vízimadár, fogoly, fenyőrigó. Halféléket maguk a dunai halászcéhek tagjai s másodkézi kofáik árusítanak. Halát a halász elevenen adja el. A romlott halat a város árkába vetik. Aki élő hal között döglöttet is árusít, elveszti egész áruját. Az el nem adott s másnap piacra hozott halnak a halász köteles valamilyen megjelölést adni: az ilyen halnak a halász lecsapja a farkát. Akad a piacon hering is. Ez azonban már konzervátum: tonna-, vagyis hordószámra, a vizát pedig — királyok halát s halak királyát — hat darabjával mérik. (Ára csökken a középkor folyamán, jeléül annak, hogy a vízahalászatnak egyre fejlettebb módszereit dolgozták ki a régi halfogók.) A hat német s három magyar gyümölcsárus kofa almát, körtét, cseresznyét, meggyet, szamócát, zöldborsót, babot, mogyorót, cikóriát, dinnyét, uborkát, tököt, zöld-mandulát, somot, szilvát, diót, kökényt, őszibarackot árusít, őszibarackot és szőlőt azonban csak a tanács külön engedélyével hozhatnak forgalomba. Buda bornak tartogatja szőlejét! Barackját meg alighanem égettbornak, pálinkának! A Vízivárosban is van piac. Itt, a Szent Péter mártír temploma körül hat kofa gyümölcsöt, főzelékfélét, sajtot, tejet, zöldséget, csirkét árul. Kapható só és faggyú gyertya is. Magában a várban kilenc tej- és tejtermék árus — hat sváb milimári és három magyar kofa — tejjel, sajttal, vajjal, túróval, tejszínnel, tejfellel és savóval árasztja el a budaiakat. Tojást is kapni náluk. A fűszerféléket — csakúgy, mint a posztókat s a patikaszereket — a nagykereskedők árulják. Ők már nem a környék földműves árutermelői, nem is céhes iparosok, hanem a patriciátus tagjai. A sáfrány s a bors jár a fűszerek élén. A déligyümölcsök közül már a XV. század elején megtaláljuk a — nálunk is meghonosított — fügét, mandulát. Utóbb a város lakói szorgos fogyasztói a narancsnak. A gyömbér a borssal azonos árú, keresett fűszer. A fűszerszámok sorában szó esik még a szegfűszegről, a szerecsendióról, kaporról, ánizsról. Ide sorolható még a cukor, cukorliszt (porcukor) s az olaj. Kerül a piacra gyanta és szurok is; az utóbbit gumminak írják. És lássuk most, miképpen vigadtak azok a régi vásárosok, akik már rég nem vigadnak. Kukkantsunk be egy •középkori budai országos vásárra! Az országutakon — Óbuda, Felhévíz, meg a Fehérvári út felől jövet — már a városfalak alatt pokoli porfelleg, óriási zsivajgás fogad. A Dunán is serénykednek a jenei és a pesti révészek. Lóvontatta bárkák, sajkák, ladikok, vitorlás, evezős gályák ontják az embert meg a portékát. A vár alatt nyihogó paripák, igás meg hátaslovak, kolompoló, bőgő szarvasmarhák, röfögő disznók, bégető birkák. Ezek a városfalon kívül, az állatvásár-téren cserélnek gazdát. Benn, a Vár piacterein — kereskedőházak földszinti boltjaiban — yperni, dorni, aacheni posztók, luccai, bizánci selymek, tafoták, tabitok, felsővidéki és morva meg lengyel vásznak várják vevőiket. Amott bőrből varrt bocskorok, saruk, pillangós papucsok, hegyesorrú cipellők, csizmák tündökölnek, cifra bundák, ködmönök, „hacukák", cobolyprémes menték, nemez- meg prémsüvegek szomszédságában. A férfiember pán-Középkori piaci árusok egykorú ábrázolásokon 42