Budapest, 1968. (6. évfolyam)
10. szám október - Bécs István: Mexico 1968
célkészítők, kardcsiszárok, számszeríj-gyártók, sarkantyúkészítők portékáját, a pompás nyergeket, lószerszámokat s a távoli Kocs falu hintó-szekér készítőinek remekeit próbálgatja; első kocsijai ezek a világnak! Nyitva a kőházak minden kamrája: a lehajtható árusító-lapok csakúgy roskadoznak a sokféle árutól. A legszebb páncélok, sodrony ingek, remekmívű vértek, sisakok mellett ötvösök szemkápráztató árui: láncok, gyűrűk, ezüst, arany asztalneműk. Grammos mérlegeiken hites pénzváltók, ötvösök méricskélik az aranyat, ezüstöt. Szép asszonyoknak, piruló lányoknak vásárolnak itt násfát, gyűrűt a hegyescipőjű, tollas süvegű lovagok. Az élelmiszerek, fűszerszámok olyan bőségben öntik el a piacot, mintha csak Harun al Rasid Bagdadjában járnánk! Amott — hatalmas csácsogások, csivitelések közepette — madarászok árusítják százféle madarukat. Akad közöttük vadászsólyom is; egyik-másiknak az ára a paripáéval vetekszik. Tréfás szajkók, felvágott nyelvű szarkák emberi hangon gúnyolják a járókelőt. Meg az együgyű Paxián bácsit, a piac bolondját, aki hol kalapjába, hol csizmájába igyekszik felfogni a főtérnek — ezúttal víz helyett budai bort csorgató — kútnedűjét. Étel, ital, ruha, ékszer, fegyver dolgában ezen a vásáron akár a fekete sereget is felöltöztethetnék s jóllakathatnák! A lacikonyhák körül vidám csoportozat. Vándor énekmondóknak, igriceknek, regösöknek, lantosoknak, pakócsás embereknek, mímusoknak zajos bokra. Kardnyelők és tűzokádók, kígyóemberek, képmutogatók készülődnek rögtönzött előadásaikra. Emitt nagy a csődület: citeraszóra, dobra járja a táncot egy álomszép cigánylány. Odébb medvét táncoltat, kutyát ugráltat egy máramarosi pakulár. Kicsike játékházikóban, a bábuk teátromában bábukat táncoltat egy sipölcz. A kikiáltók, az alkudozók, csepűrágók, szemfényvesztők zsivaján is túltesz a cserfes szavú kofaasszonyok perlekedése. Kikerülhetetlenek ezek a perpatvarok! Keményen perlekedik az egyik milimári egy tenyeres-talpas magyar kofa asszonysággal. A biblia minden szentje, a pokol minden ördöge szájukra tódul, s már repül is a hagymaköteg. Ám ott terem a vásárbíró a darabonttal. Gyorsan körülfogják a szilaj menyecskéket, s máris fejükre olvassa vásárbíró uram a Jogkönyv szentenciáját: — „Az, aki a perlekedést kezdte, hatalmas követ vesz a hátára. A sértett asszonyság most a háta mögé lép egy hegyesvégű bottal. Megindulnak a városházánál, s ballagnak le, a Szent György templomáig. A sértett a szúrósvégü bottal döfölje a követ cipelő kofa hátulsó részét. . ." És ,Jia a sértett, a botos kofa menet közben egyszer is elneveti magát, az ö hátára rakják a követ", s most már — szerepek cseréjével — újból kezdődik ez a hahotázó körmenet. Mert komoly dolog a Budai Jogkönyv, a várostörvény 155. paragrafusa! így kergetőznek ezek a dajbas asszonyságok vagy egy óra hosszán át. Mert ezt a büntetést nevetés nélkül megállni, bizony, vajmi nehéz. S nemcsak a zamatos beszédű kofák vihognak, vihog az egész vásárnép. Hálából aztán a vásárosok úgy elkapdossák a peres kofák portékáját, hogy az aszszonyságok percek múlva üres puttonnyal, teli erszénnyel, egymást immár karonfogva ballagnak az első szembejövő korcsma felé . . . Lassacskán — hogy a sokadalom porától megtisztuljanak a szikkadt gégék — a lacikonyhák, bormérések, korcsmák tája népesül be. Kézről kézre jár a bújdosó pohár. Innen is, onnan is felcsendül a zeneszerszám. Csapra verik a jófajta hegylevét, meg a budai „törökvért". S messze harsog az egyik — világot járt — katonának bordicsérő szava: Bújjon el a német rhénusi borával, Hallgasson az olasz a Falernumával, Hadd igya a frantzia az ö sampányerét! Egy hordónk feléri boraik tengerét! A hazafiúi szózat nyomán szem nem marad száraz. De gége sem! Hiszen az a hire ennek a csurranó aranynak, hogy aki issza — holtig él. Ha ugyan meg nem hal elébb! Mire beköszönt az est, s rendre gyúladoznak a fáklyák, a lelkekben is felgyöngyözik a jókedv. Az árusok lassan bezárják boltjaikat, bódéikat, elcsomagolják az árut. Elhúzódnak a vásár legnépszerűtlenebb emberei, a vámosok is. Jobban is teszik! Hiszen jól tudják: nem is igazi vásár az, ahol egy-két piaci vámost a vásárosok „orribiliter" orrba nem vágnak, avagy éppenséggel a Dunában meg nem úsztatnak. És víg duda-, meg citeraszónál eladó és vevő dalra gyújt, aztán meg táncra perdül. Távolról-közelröl száz esti harangnak hangját kavarja erre a dunai felszél . . . E hajdani sütők nevét Budán is, országszerte is őrzik család és helynevek. Sopron kenyérsütő házáról már 1357-ben megemlékeznek. A XIV. századtól a Kenyeres, Kenyérsütő családnév egyre inkább elterjed. A XV. században Budán családnév a Zsemlyesütő; Székesfehérvárt 1484-ben utcanév a Zsemlyesütő utca. 1540-ből Jókenyerű Gergely nevét őrzik a krónikák. A budai sütők közül Zsemlyesütő Gáspár és Babócsai János budaalvárosi pékmesterek a felhévizi bérlők. Buda gabonáit a Duna számtalan vízimalma őrölte. (Időnként tiltakoztak is ez ellen az óbudai káptalan kanonokjai, ök ugyanis — a Budavár alapítása előtti időkben — megszerezték a Duna vízjogát, de még 1460-ban is panaszkodnak a dunai malmokra, amelyek elzavarják böjti eledelüket, a halat.) Az élelmesebb budai polgárok s köztük a sütők is, igen meg becsülik a felhévizi malmokat; az ezeket hajtó meleg vizek ugyanis a téli őrlést is lehetővé teszik. 43