Budapest, 1968. (6. évfolyam)

10. szám október - Nagy Lajos: „Amatőr-szállodáink”

építőipar a helyszínen való felvonulás első tevékenységeként általában nemcsak magán az érintett telken, de annak környezetében is szinte tervszerűen kiirtásra ítél minden növényt, akár évszázados fákat is. Az építkezés befejezése után pedig a terep- és kert-rendezés legfeljebb arra korlátozódik, hogy a beépítetlen területet leburkolva, az a személygépkocsik parkolására és mosására alkalmassá váljék. És noha ez az újabb növényzet telepítésének a lehetőségét eleve kizárja, mint tény még mindig örvendetesebbnek tűnik, mint midőn a telken esetlegesen itt is, ott is felállítják a maradék építési anyagokból össze-eszkábált ,.garage-okat". Budapest ezen legexponáltabb reprezentatív lakóvárosrészének mind nagyobb arányú leromlását látva, vajon csodálkozhatunk-e ezek után azon, hogy ott, ahol a fejlődést a közérdeklődés még elkerülte, végül is a tervszerű városfejlesztés csődjéről beszélhetünk. Mert, sajnos, erre is akad példa. Nem is kell érte oly messzire mennünk. Hasonlítsuk össze például a Római-part és a soroksári Duna-ág partjainak alakulását. Mindkettő páratlan táji érték és kivételes vízi, vízparti üdülési lehetőség a kétmilliós világvároson belül. Mégis, mintha csupán az egyikben — bár abban is csak néhány éve és még most sem kellően — fedeztük volna fel a benne rejlő kivételes lehetőségeket. Amíg ugyanis az előbbi jövője lassan-lassan már bizonyos reményeket is kelthet bennünk, addig az utóbbi esetében — ha újabban nekilendült kulturálatlan és szinte anarchikus beépülését nem leszünk képesek a legrövidebb időn belül lefékezni, illetőleg helyes irányba terelni — hamarosan már minden igyekezetünk hiábavalónak fog bizonyulni. Reméljük, ma még nem késtünk el az S. O. S. jelzéssel! Hátha felfigyelnek rá az illetékesek, a főváros határán innen és túl? Kétségtelen ugyanis, hogy ebből a csaknem 60 km hosszú, csodálatosan szép és vadregényes természeti adottságból alig 7 km-nyi szakasz tartozik csak Budapesthez; ám ez talán még lesújtóbb látványt nyújt, mint a többi 53 km. A soroksári Duna mentén tapasztaltak még valamire ráirányítják figyelmünket. Mégpedig arra, hogy a Dunakanyarban a közeli jövőben megindul a hétvégi üdülő-nyaraló telepek telekalakítási akciója. És ezzel az országnak a Balaton mellett a második felbecsülhetetlen táji-természeti kincse is veszélybe kerülhet. Mert ha a telepítés, valamint az elaprózott telekosztások és a szakszerűtlen, kezdetleges építkezések ezen a vidéken ezrével eluralkodnak, akkor a főváros tőszomszédságában jóvátehetetlenül megismétlődhet pl. a Velencei-tó déli partjának vagy akár a soroksári Duna-ág vidékének szomorú sorsa. Az eddigiekben felsorakoztatott néhány jellemző példa után, melyek bemutatásával a figyelmet általában a nagyobb, bár kétségtelenül perifériálisabb jellegű problémák helytelen alakulására kívántam ráirányítani, lássunk most egy-két olyat is, amely központi területekhez kapcsolódván, a közérdeklődésre bizonyára fokozottabb mértékben tarthat számot. Lássunk elsősorban olyanokat, amelyek ma még talán nem tekintendők befejezett ténynek, de amelyek csábító lehetőségként újra és újra kísértenek. Hiszen célom ezúttal sem lehet a már elkövetett hibák számonkérése, hanem csupán az, hogy a veszélyre rámutassak. Mint ilyet, alighanem azt az újabban egyre többet emlegetett gondolatot kell megemlíteni, mely szerint a 2-es villamos véglegesként megmaradna a Duna-parton. Ezt látszik szolgálni többek között az az elhatározás is, melynek alapján hamarosan sor kerül annak /déli irányban való meghosszabbítására. Pedig ez a vonal, közlekedésileg és esztétikailag egyaránt, oly zavaró adottságként ékelődik bele az érintett városépítési együttesekbe, hogy annak létét a legjobb esetben is csupán mint ideiglenes kényszermegoldást lehet tudomásul vennünk. Vonatkozik ez akár a Kossuth Lajos téri, akár az Országház és az Akadémia közötti Dunaparti szakaszra, de vonatkozik elsősorban a szállodasor előtti viadukt-vasútra, melynek véglegesítése városfejlesztési szempontból — még lesüllyesztve is — alapvetően elhibázott lenne. Hasonlóképpen makacsul visszatérő veszélyként kísért a Bajcsy-Zsilinszky út mentén, az egykori Angol—Magyar Bank helyén újonnan létesített kis park területének beépítése. Ez a központi fekvésű szabad terület állandó csábító lehetőség a nagy beruházások szervezői számára. Itt valóban bontásmentesen lehetne építkezni, ami nyilván jelentős „megtakarítást" eredményezhetne. Csupán az kerüli el az érdekeltek figyelmét, hogy ezáltal éppen egy köztudottan zöldterületszegény városrészünk amúgyis kevés új játszóterének egyikét vesztené el a lakosság, sőt, hogy ezzel együtt véglegesen illuzórikussá válna az a távlati városfejlesztési terv, amely a Szabadság térnek a Bajcsy-Zsilinszky út felé való megnyitását irányozza elő. Mégis, a harcot a kis park megmentéséért szinte évenként újra és újra meg kell vívni. Ennek a veszélynek — a beépítés rémének — zöldterületeink nemcsak elvétve, hanem, sajnos, általában ki vannak téve. Hogy közülük csak néhányat említsünk, bizonyára elég emlékeztetnünk arra a csaknem megvalósult elhatározásra, hogy a Németvölgyi temetőben ( az előbbiekben már említett Hegyalja út menti parksáv súlypontjában) megépüljön a Parlament tömegének nagyságával felérő ún. Tervezőirodai Város. Vagy utalhatunk arra a többször is felmerült elgondolásra, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetem hatalmas épületkomplexuma — mely a jelenleginek többszöröse lenne — a Kossuth Akadémia parkjába kerüljön és így ez teljes egészében beépüljön. De ugyanilyen, alig elfogadható megoldásként merült fel ismételten is egy vagy több irodaház létesítésének ötlete a Vérmezőn, valamint szállodaépítés terve a Városligetben. És ebbe a sorozatba illik annak a — ma már, sajnos, véglegesen elparentálható — városfejlesztési célkitűzésnek a meghiúsulása is, amely a Vérmező és a Horváth-kert összekapcsolását eredményezhette volna, ha időközben sorra be nem épülnek az ott nemrég még szép számmal rendelkezésre állott foghíjak. Ezek az ez ideig kevés kivétellel még megakadályozott „városépítési tévedések", mint láttuk, elsőrorban parkjaink sorsát veszélyeztették. Sok esetben viszont éppen a teljes értékű városkép kialakítása érdekében kell — még a közvéleménynyel szemben is — a merev negáció álláspontjára helyezkedni és bántó városképi hiányosságokat, szigorú építési tilalom kimondásával, akár évtizedekig is prolongálni. Sajnos, ezt a megállapítást is számos közismert példával támaszthatjuk alá. Ilyen többek között a Bajcsy-Zsilinszky út—József Attila utca tűzfalakkal határolt saroktelke, vagy a Marx téren a Bajcsy-Zsilinszky út és Jbkai utca között látható foghíj. De ilyenek a Kálvin térnek Baross utcai torkolatában éktelenkedő üres telkek is. A felsoroltak — bár a bő illusztrációs lehetőségnek csupán kiragadott példái — bizonyára önmagukért beszélnek. Noha valamennyi szinte vádlón tekint a várostervezőkre, mégis, mindhármat beépítetlenül kell tartanunk addig, míg a szomszédos telkeken fennálló épületek bontását is meg nem valósíthatjuk. Ezeknek a rendkívül exponált városképi együtteseknek a beépítése ugyanis végzetesen elhibázott lenne, ha azzal akár a momentán kínálkozó kompromisszumos megoldási lehetőséghez kényszerülnénk igazodni, akár a nagyszabású végleges koncepciónak kísérelnénk meg egyelőre csupán első ütemét megvalósítani. Mert szabad-e — az első alternatíva esetén — a Népköztársaság útja torkolatában, legreprezentatívabb városképi feladataink egyikét örök időkre egy kicsinyes, semmitmondó megoldásnak alárendelni, csupán azért, hogy a városban egy fogjhíj megszűnjék? Vagy helyénvaló lenne-e itt — ma még csak a teljes épület egy csonka részének a megépítésével — a Kossuth Lajos tér déli térfalbeépítésének szinte megoldhatatlan problémáját megismételnünk? Ez utóbbi ugyanis szintén úgy jött létre, hogy a teljes és egységes tervnek annak idején csupán a fele épült meg. Folytatását, illetőleg befejezését az utókorra bízták — és ma tanácstalanul keressük a feladat közmegnyugvásra számottartó megoldását. Mert a 30—40 éve megépült rész költséges homlokzatképzéséhez, valamint túlméretezett emeletmagasságaihoz és ritka ablakosztásához 1970-ben már aligha alkalmazkodhatunk. Az eredetileg szimmetrikusnak megtervezett, de éppen felezővonalában elvágott épületnek mai, korszerű tömegű és architektúrájú irodaházzal való kiegészítése viszont előreláthatóan elmarasztaló kritikát vált ki a közvéleményből. íme: egy múltbeli súlyos „városépítési tévedés", melynek most mi fizetjük meg az árát! Elgondolkoztató mementó, de reméljük, meggyőző érv is mai és jövőbeni gyakorlatunk számára. Az elmondottak után — úgy vélem — aligha kell bővebben szólni akár a Marx tér, akár a Kálvin tér foghíjbeépítési problémáiról. Elég talán csak arra felhívni a figyelmet, mily rendkívül felszabdalt térfalakkal határolt és mennyire nyugtalan városképet nyújt mindkettő. Érthető tehát, hogy e területeken most már minden jövőbeni építkezésnél a minél nagyobb egységek és összefüggő térfalelemek kialakítására kell törekednünk. Éppen ezért terveink ezúttal nem csupán az egyes foghíjak önálló beépítési módját, hanem azoknak a szomszédos telkekkel összevont beépítési együttesét irányozzák elő. Már pedig ez — a Kossuth Lajos tér előbbi példáján okulva — csakis egyetlen építési ütem egyidejű végrehajtása keretében valósítható meg. A béépítésre még elő nem készített telkek időelőtti felhasználására leggyakrabban a teljes újjáépítésre érett városrészekben kerül sor. A tájékozatlan építtető szemében az időközönként bekövetkező bontások folytán megürült telkek különösen csábító lehetőségnek tűnnek. Az építtető nem tudja, mily lehetetlen az ő építési szándékát és azt a várostervezési elhatározást összehangolni, mely szerint ezekben a városrészekben, a rekonstrukció során, teljesen meg fog változni a zegzugos, keskeny utcahálózat, a mai elaprózott tömb-és telekosztás és maga a beépítési mód is. A bemutatott példák tükrében városépítési tévedéseink és hibáink néhány jellegzetes megnyilvánulására igyekeztem rávilágítani. A felsorolást még hosszan lehetne folytatni. De talán ennyi is elegendő ahhoz, hogy csaknem valamennyi eredetét egyértelműen megállapíthassuk: keletkezésük a legtöbb esetben vagy a kellő előrelátás hiányára, esetleg éppen a szűkkeblűen öncélú szemléletre, vagy olykor-olykor a jóhiszemű tájékozatlanságra vezethető vissza. Mindezek kiküszöbölésének csupán egyetlen hatékony eszköze lehet: a felvilágosítás, a széles körű tájékoztatás. Vagyis: ha városfejlesztési terveink távlati célkitűzéseit és az ezekben összehangolt sokféle összefüggésnek esetleg csak később megnyilvánuló kölcsönhatásait világosan feltárjuk és ugyanakkor a szubjektív parciális érdekek és a tényleges közösségi érdek gyakori és elkerülhetetlen ellentmondásaira őszintén rámutatunk. Ennek tudatában azonban befejezésül nem hagy hatjuk szó nélkül azokat a kisebb hiányosságokat sem, amelyek az előbbiekhez viszonyítva esetleg jelentéktelennek tűnnek, mégis, vagy talán éppen ezért, kétszeresen bosszantóak. Bosszantóak, mert könnyen kiküszöbölhetők lennének és mert értük a felelősség mindannyiunkat terhel. Persze, a legtöbbet már annyira megszoktuk, hogy mindaddig szinte észre sem vesszük, amíg az idegen egyikremásíkra fel nem hívja a figyelmünket. Mert pl. mi magunk szó nélkül haladunk el akár naponta is a Fogaskerekű vasút városmajori végállomásának szedett-vedett, ütött-kopott bódéi és műhelyépületei mellett. De vajon mi lehet a véleménye erről — és rólunk — az azzal szemben nemrég megnyílt „Budapest" szálló vendégeinek? Ugyancsak az idegen előtt feltáruló kirakata a fővárosnak a Rákóczi út, mely éppen főpályaudvarunknak a városközpontba vezető útvonala. Mégis, mily elszomorító látványt nyújt az alig egy évtizede annyi gonddal kialakított árkádsor. Travertin burkolata töredezett, csorbult és leválik. De az egész létesítmény maga is, falai és járdafelületei, oly szennyezettek, mintha az építkezés óta még egyszer sem tisztították volna meg. Lassan az Astoria aluljáró is méltó párjává válik, melynek repedezett mennyezet-vakolatát és az oszlopfők körül elhelyezett lámpatestek piszkos rongyokkal körülszegett felső peremét látva, vajon hihető-e, hogy mindez még csak alig öt éves . . . Végül, ha már az utca esztétikájáról is szólunk, lehetetlen ezúttal is fel nem figyelni a járdaszegélyeken senyvedő-halódó fáinkra. Évente 30—40 ezer életképes, szép és értékes fiatal sorfát ültetünk ki utcáinkra. Egy év múlva vajon mennyi marad meg? Gondozás hiányában százával, ezrével pusztulnak. Kiszáradnak, a földre húzza őket a védelmükre melléjük szúrt, de hamarosan elkorhadt és kidőlt vaskos támrúd, kérgüket lehántolják a gyerekek, törzsüket agyonsebzik kukatartályokkal, valamint az út- és egyéb építkezések felelőtlen anyagdeponálásával. És a sokmilliós költséggel faiskolákban felnevelt fák legtöbbjére nemsokára csupán töredezett csonkok, elszáradt ágak, sőt, olykor hűlt helyük emlékeztet. Mintha csak újra hallanánk József nádor soha meg nem értett egykori szavait: „Áfák nem a városba valók!" A Palatínus sok értéket hagyott ránk. Miért követjük hát éppen —talán egyetlen —„városépítési tévedését"? 27