Budapest, 1968. (6. évfolyam)

10. szám október - Nagy Lajos: „Amatőr-szállodáink”

A főváros, a peremgyürü és a megye Elegendő a napilapok híreit olvasni, hogy az ember örömmel állapíthassa meg: Pest megye fölébredt Rip van Winkle-i álmából, amelybe a felszabadulást követő években merült. Tévedés lenne azonban, ha az életnek a megyében történt megmerevedéséért kizárólag a megyei vezetőket hibáztatnánk. A főváros is részese, előidézője volt a stagnálásnak. Budapestről sokáig úgy tekintettek Pest megyére, mint valamiféle gyarmatra, ahonnan a kétmilliós világváros olcsó élelmiszert és olcsó munkaerőt kaphat. Cserébe viszont — a puszta munkaalkalmakon kívül — nem adtak semmit. A problémák a közigazgatási átrendezéssel kezdődtek. A második világháború után Pest-, Pilis-, Solt-, Kiskun vármegye Budapesttel és Kecskeméttel együtt 12968, nélkülük 11817 négyzetkilométernyi területet mondhatott magáénak, 17 járással és 13 megyei várossal. Budapest és Kecskemét törvényhatósági jogú városok nélkül a megye 1930-ban 1 366 000 főt számlált. Ez volt akkoriban az ország legnagyobb és leggazdagabb megyéje. Jött azonban a területrendezés és a megyét kétszeresen is megcsonkították. Déli, nagyobbik részét levágták és abból — a töredék Bács-Bodrog megyével összevonva — az új Bács-Kiskun megyét alakították ki. Igaz, „kárpótlásul" Pest megye megkapta Nógrádtól a távoli szobi járást, de ennek az átcsatolásnak az értelmét vagy a hasznát nehéz lenne bebizonyítani. Párhuzamosan, 1952-ben, Budafok, Kispest, Pesterzsébet, Rákospalota és Űjpest gazdag megyei városokat, egy sor népes nagyközséggel együtt a főváros területéhez csatolták. így alakult ki a mai Nagy-Budapest. Az új Pest megye népessége minden természetes és bevándorlási szaporulatával egyetemben 1960-ban mindössze 819000 főt számlált, és 1970-re is legföljebb ha a 910 000 lélekszámot majd eléri. A megye területi megosztása — véleményem szerint — indokolt volt. Nem merném azonban ugyanezt ugyanilyen határozottsággal állítani a főváros területének a megnöveléséről. Hogy egy nagyváros területének a növelése meddig indokolt, és mettől kezdve nem az, erősen vitatható kérdés. A dolog úgy fest, hogy a természetes fejlődés rendszerint kész tények elé állítja a várospolitikusokat, akik a kialakult településföldrajzi tényeket egyszerűen tudomásul veszik és közigazgatásilag rögzítik. Megfelelő intézkedésekkel a fejlődés irányítható, gyorsítható vagy lassítható, de kérdéses, hogy az ilyen intézkedések mennyiben indokoltak, vagy nem. Genf például bekebelezte Plainpalais-t, de Carouge-t már nem. Párizs természetszerűleg elnyelte Saint-Germain-des-Prés-t, de tisztelte és tiszteli Ivry vagy Clichy önállóságát. Ha Buda elnyelte Logodot és beleolvasztotta Óbudát, ebből még nem következik, hogy Budafokot vagy Békásmegyert is be kellett olvasztania magába. Az egybeépülés ugyanis — sok más egyéb, itt nem említett példa alapján is — nem föltétlen indíték vagy ok „gigantopolisok" kialakítására. Ha a nagyvárosok közvetlen vonzási körét, gazdasági hatósugarát tekintjük, hasonló képet kapunk. Mert ha Budapest esetében a tágabb értelemben vett „hatósugarat" vesszük tekintetbe, akkor valójában Felső- és Alsógöd, Csömör, Kerepes, Maglód, Gyömrő, Dunaharaszti stb. is a főváros egy-egy külső kerületét képezhetné. Ha viszont ezt a „hatósugarat" szűkebben értelmezzük, akkor Rákoscsaba vagy Nagytétény épp oly kevéssé tartozik Budapesthez, mint — mondjuk — Budaőrs vagy Fót. Ha jól meggondoljuk, minden nagyvárosnak nagyjából azonos a struktúrája. A történelmi belvárost (a közigazgatási negyedet) kereskedelmirezidenciális, ezeket pedig ipari negyedek veszik körül. Ez utóbbiak mögött alakul ki rendszerint az ún. zöldövezet vagy alvó-gyűrű, a maga kertes, villaszerű településeivel, ennek azonban már nem kell föltétlenül a nagyvároshoz tartoznia. Az sem törvényszerű, hogy az ún. elővárosok nyomortelepek legyenek. Arra pedig — tudomásom szerint — végképpen nincs példa, hogy egy világvároshoz mezőgazdaságilag megművelt területek tartozzanak. Nálunk viszont az a helyzet, hogy jelenleg Budapest az ország egyik legnagyobb mezővárosa: Határa hegyeken, dombokon és erdőségeken, gyümölcsösökön, kukoricásokon, gabonatáblákon halad keresztül, nem respektálva sem az egybeépülés, sem a hatósugár elvét. Valószínű, hogy a főváros jelenlegi határainak a megvonásakor nem annyira urbanisztikai meggondolások, mint inkább a gigantománia csábításai érvényesültek: egy csapásra kétmilliós világvárost teremtettünk ! A területrendezésből mindkét fél, a főváros is és a megye is meggyengülve került ki. A legfontosabb — s egyben a legmeglepőbb — talán az, hogy az ezekkel a strukturális változásokkal járó új feladatokra sem Budapest, sem Pest megye nem volt kellőképpen fölkészülve. A volt peremvárosok és peremközségek peremkerületekké lettek, amelyekkel a főváros nem tudott mit kezdeni, mert akkoriban még szűkebb értelemben vett belterületének az újjáépítése, rendbehozatala kötötte le minden erejét. Az új peremkerületekből a főváros tehát éveken keresztül csak a jövedelmet vette ki, anélkül, hogy jelentősebb anyagi eszközöket fordított volna fejlesztésükre. A jövedelmeinek jó részétől megfosztott megye egyszerűen nem tudott mit kezdeni a metropolis körül hirtelen kialakult új peremövezettel, mert mezőgazdaságilag és iparilag egyaránt elmaradott vidékeket hagytak csak a kezén, s ezek önmagukban is elegendő gondot képviseltek. A peremövezet is csak adott tehát a megyének, tőle nem kapott semmit. Ezekben a tényekben látom a legutóbbi 25 éves periódus legfőbb problémáinak a forrását. Az új peremkerületekkel a „Budapest" már többször is foglalkozott (1967. 6. sz.: Pestlőrinc; 1968. 4. sz.: Üjpest; 5. sz.: Csepel; 6. sz.: Kispest), de ezek a tanulmányok jobbára helytörténeti monográfiák voltak. Nem, vagy csak nagyon kevesen mondták ki, hogy 1951-től körülbelül 1960-ig a volt megyei városokban, nagy- és kisközségekben, vagyis az új peremkerületekben az élet megdermedt, jóformán semmi előrelépés sem történt, sőt, kifejezett visszafejlődés volt megfigyelhető. Ha az 1960-as évek fordulatot hoztak ezen a téren, az részben érthető is, hiszen amíg a belső kerületek lélekszámának a növekedése i960 óta a 8°0

-ot sem érte el, addig a peremkerületekben ez a szám a 12%-ot is meghaladta. Erről a népesség-eltolódásról nem lehetett már tovább tudomást nem venni. 1960-ig a peremkerületekben két területen történt csak említésre méltó fejlődés, nevezetesen az egészségügyi hálózat és az autóbuszközlekedés kiépítésében. A bolthálózat csupán a munkáskerületeknek nevezett Üjpesten, Csepelen és Kőbányán fejlődött, bár a helyi lakosság jelle gét és összetételét tekintve ezek a városrészek jórészt kisiparos-kispolgári települések, a munkásság jelentős hányada peremövezeti vagy megyei bejáró. Igen furcsa, mondhatni visszás helyzet állt tehát elő: a munkahely környékét fejlesztették, a lakóhelyet elhanyagolták! A lakóhelyek elhanyagoltsága legszembetűnőbben a szolgáltató és termelő kisipar, a közellátás, valamint a vendéglátószórakoztató ipar területén mutatkozott meg. Csupán egyetlen példát említek. A XVII. kerülethez tartozó hajdani nagyközség, Rákoshegy területén a múltban a következő vendéglátó-szórakoztató egységek működtek: kaszinó (nyáron tenisz-, télen korcsolyapályával, fedett kuglipályával, táncteremmel, színpaddal), ipartestületi vendéglő (színpaddal, kerthelyiséggel, kuglival, zenével), katolikus kör (mint a kaszinó), három táncos-zenés nagyvendéglő, további három árnyas kisvendéglő, egy cukrászda, egy községi és két további kocsma, összesen tehát 13 egység. Ezzel szemben ma van három italbolt, két cukrászda és egy (meglehetősen züllött) kisvendéglő, vagyis 6 egység, tánc, zene és játéklehetőség nélkül. A fiatalság nem tud hol teniszezni, korcsolyázni, röplabdázni, az idősebbeknek nincs hol kuglizni vagy biliárdozni. Az emberek tehát nem azért ülnek esténként újból vonatra vagy autóbuszra, mert nem tudnak a nagyváros fényeinek ellenállni, hanem azért, mert helyben nincs hol összejönniük. Vegyük a fenti képhez hozzá, hogy a háború előtti és alatti helyzethez képest a település lélekszáma, az általános reáljövedelem és az igényszint jelentősen emelkedett. Igaz, a televízió elterjedése a szórakozás területén bizonyos eltolódást eredményezett, de ez konkrétan csak annyit jelent, hogy ha nem is többre, de legalább ugyanannyi szórakozási lehetőségre lenne szüksége, mint a múltban. Ugyanez a helyzet az élelmiszerüzletek, a pékségek, a fodrászüzletek, a cipészek stb. vonatkozásában is a legtöbb peremkerületben. Miért fontos mindez ? Azért, mert nem természetes visszafejlődésről, illetve átrendeződésről, hanem egészségtelen deformálódásról van itt szó. Ezt a deformálódott helyzetet rögzítették több ízben is statisztikailag és ilyen úton-módon vonták le azt a téves következtetést, hogy a peremkerületek lakossága a Belváros felé tekint. Szórakozási igényét ott elégíti ki, s a tartós fogyasztási javakat is ott vásárolja. Élelmiszerszükségletét pedig a munkahely környékén szerzi be. Ergo: a lakóhely fejlesztése célszerűtlen és indokolatlan lenne. „Természetes — írta például egy újságcikk a közelmúltban —, hogy a bejárók Pesten vásárolnak". Ebben a nézetben rejlik a kereskedelempolitikai szervek egyik legnagyobb tévedésének a forrása. Az emberek ugyanis oda mennek vásárolni, ahol árut kapnak, illetve oda, ahol jó és friss áruhoz, nagy választékhoz juthatnak. Ezért járt ki például az 1950-es évek elején fél Budapest Újpestre, Csepelre és Kőbányára tartós fogyasztási javakért, mert ezekkel a hiánycikkekkel akkoriban elsősorban ezeket a kerületeket látták el. Nos, amennyire nem természetes az, hogy egy budai polgár Kőbányáról talicskázzon haza egy mosógépet vagy egy nagytarcsai lakos Újpestről szekerezzen haza egy televíziós vevőké-28