Budapest, 1968. (6. évfolyam)

10. szám október - Nagy Lajos: „Amatőr-szállodáink”

Heim Ernő Városépítést tévedések Nem kívánok ünneprontó lenni midőn Budapest fejlődésérői-alakulásáról szólva, ezúttal kivételesen nem nagyszabású eredményeinkre, hanem a növekedés néhány árnyoldalára, a városápolás egy-két bántó mulasztására szeretném a figyelmet felhívni. Távol áll tőlem, hogy mindenáron hibákra vadásszam és az értékelés legkönynyebb formájának, az elmarasztaló kritikának olcsó babéraira pályázzam. De meggyőződésem, hogy valóban okulni általában nem a mindent megszépítő tükörben elénk táruló kép láttán, hanem elsősorban a már elkövetett tévedések felismerése útján lehet. Csakis ennek segítségével előzhetjük meg ilyenek keletkezését a jövőben és tehetünk talán még jóvá néhányat a jelen mulasztásai közül is. A múltban kétszer tettem erre kísérletet. Sajnos, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Először 1943-ban sorakoztattam fel az effajta, akkor éppen időszerű problémákat Közülük — mint azóta is ismerteket — talán elég csupán hármat megemlítenem. A kompromisszumok során elkorcsosult Madách sugárutat, valamint a Tabán parkba most is idegen testként beékelődő Bethlenudvart, végül a Nemzeti Színháznak néha-néha azóta is újra kísértő elhelyezési javaslatát. az egykori Erzsébet téren, vagyis a mai Engels téren. Úgy vélem, érdemes az annak idején írottakból néhány mondatot idéznem: .. . . e kor szellemének köszönheti létét például a Madách út parádés diadalíve, amely után a nagy garral induló ,,Sugár-út" bágyadtan elsorvad, keskeny és görbe lesz. Az egész tömb beépítésének zsúfoltsága pedig — a maga szűk udvaraival, újonnan nyitott sötét sikátoraival, a díszes és hatalmas Károlykörúti homlokzat kulisszája mögött — bátran versenyre kelhet az elmúlt kor telek-kiuzsorózásával. Vagy nem jut-e önkéntelenül is eszünkbe a múlt szelleme, midőn a reprezentatív térhatás kedvéért a Nemzeti Színháznak az Erzsébet téren való elhelyezéséről hallunk, sőt, ezzel kapcsolatosan komoly javaslatok hangzanak el, hogy a Belvárosnak ez az egyetlen nagyobb zöld foltja és gyermekjátszótere részben bérházakkal és üzletházakkal építtessék be. mert ily módon a városrendezés kiadásai csökkenthetők lennének." De nem mondhatjuk-e ugyanígy ma is el a Bethlen udvarról is, hogy: ,,. . ez a magányos bér kaszárnya-kolosszus, ez az egyetlen megvalósult eleme a múlt szellemében fogant szerencsétlen tervnek, elég ahhoz, hogy annak minden káros hatását éreztesse. Eddig ugyanis valamennyi Tabán-terv, amely újabban készült, még a legmerészebb is, kénytelen-kelletlen tiszteletben tartotta a Bethlen-udvar szerzett jogait, és beépítéssel, parkkal, forgalmi útvonallal úgy kerülgette azt, mint macska a forró kását." A második alkalom egy. a városépítés szakemberei számára tartott előadás keretében kínálkozott. most nemrégen. 1965-ben. Ekkor állítottam össze a „városépítési tévedések" újabb listáját. Lássunk ezek közül is néhányat. A sorozatnak, sok hasonló mellett, talán a Népstadion elhelyezése, továbbá a Nap-hegy platójára épített MTI-székház, valamint a Kossuth Akadémia parkjába telepített cipőgyár és terjedelmes cipő-raktárházak a legjellegzetesebb példái. Hiszen az első — mind igen kedvezőtlen megközelítési lehetősége, ennélfogva főbejáratának is szerencsétlen elhelyezése folytán, mind a zajos-fústös Keleti pályaudvar tőszomszédsága következtében, mind pedig városképileg nagyon is alárendelt voltát tekintve — aligha elégíti ki e legjelentősebb sportlétesítményünk joggal megkívánt reprezentatív elhelyezésének követelményeit. A másik viszont, ti. az MTI-székház, éppen a város egyik legexponáltabb panorámájában jelenik meg bántóan disszonáns elemként, a maga sivár és ezen a helyen megengedhetetlenül túlméretezett tömegével. Végül a harmadikat látva, sajnálattal kell tudomásul vennünk, hogy általa ennek a zöldterületben csaknem legszegényebb városrészünknek jóformán utolsó park-nyitási lehetősége válik — éppen a klinikák szomszédságában — többé-kevésbé illuzórikussá. Ez volt tehát — nagy vonalakkal vázolva — a helyzet a múltban. Vajon kedvezőbb-e azonban ma? Erre a kérdésre, sajnos, aligha válaszolhatunk egyértelmű igennel. Mégis, úgy vélem, érdemes és talán eredményes is lehet a figyelmet egy-egy ilyen, ez idő szerint még csak kísértő veszélyre ráirányítani. Pergessünk le hát néhányat közülük szinte filmszerűen, és bízzunk benne, hogy egyikmásik a közvéleményben esetleg visszhangra is talál. Kezdjük például a Városligettel. Hiszen ez egész Budapestnek immár évszázados értéke. Még pedig olyan sokszoros értéke, amely a kétmilliós városnak csaknem a centrumában valóban nélkülözhetetlen, mint üdülő-pihenő park, de amely ugyanakkor elsőrendű fontosságú, mint levegőkondicionáló tényező is, és amelynek végül, de egyáltalában nem utolsó sorban városesztétikai jelentősége sem hagyható figyelmen kívül. És mégis! ... a ligetnek csaknem egyharmada gyakorlatilag el van zárva mind a pestiek, mind a várost látogató idegenek elől. Hiszen maga a vásár is csupán két hétig tartja nyitva a kapuit. Annak agyonzsúfoltan beépített és gondosan elkerített területe azonban az év többi 50 hetében is csak a raktározás és a műhelymunka céljait szolgálja. Arról nem is beszélve, hogy a főváros legszebb ligetének gazdag növényvilága, alig pótolható értékes faállománya közben menthetetlenül pusztul. Mindez csupán azért, mert a vásár áttelepítése évről évre halasztódik, mígnem végül előreláthatóan a feledés homályába vész majd. Ha pedig már a Ligetről van szó, hogyne vetődne fel a kérdés: vajon a városrendezés nem találhatott annak idején a Dózsa György útinál megfelelőbb lehetőséget a felvonulási út kialakítására? Olyat például, amely a várost valóban egy új és nagyszabású létesítménnyel gazdagíthatta volna, mégpedig anélkül, hogy ehhez a liget legszebb platánfáit kellett volna kivágni, és anélkül, hogy most a Nemzeti Színház odahelyezésével kellene megkísérelnünk ezt a ,,se tér-se út" adottságot valamiképpen városképileg is rendezni. És mégis, mintha olykor még ma is a kisebb ellenállás irányában keresnénk feladataink megoldását. Vagy nem erre következtethetünk-e abból a hosszas viták után megszületett elhatározásból, hogy a bontásra ítélt egykori Beketow-cirkusz utódát, a Fővárosi Nagycirkuszt — mintegy Prokrusztesz ágyba kényszerítve — végül a réginek amúgyis szűk telkén építjük meg? Vagyis ott, ahol annak vészkijáratai csak arra a hosszú és keskeny sikátorra nyílhatnak, amely az új épület és az Állatkert magas kerítésfala között kanyarog. Valamint ott, ahol a Vidámpark, az Állatkert, a Gundel étterem, és a Széchenyi-fürdő autóparkolóhely igénye már ma is kielégítetlen. Végül ott, ahol ennek a nagy költséggel épülő korszerű reprezentatív épületnek — ha tetszik, ha nem — meglehetősen alárendelt és elrejtett városképi szerepe lehet csak. És most ismét feltehetjük a kérdést: valóban indokolja-e ezt az elhatározást az az egyetlen érv, hogy ,,az artisták és Budapest közönsége már megszokta ezt a helyet"? A zöldterületek és parkok témájánál maradva, vajon egyetérthetünk-e azzal, hogy a Tabán és a Nap-hegy lejtőit kerítéssel elzárt „magánterületek" sorozata tagolja? Hiszen az eredetileg szépen és tervszerűen kialakított parksáv-rendszer — az Erzsébet-hídtól az Alkotás utcáig — ma már olyan szerves belső tartozéka lehetne a városnak. mint akár az egykori Városliget. Mégis, a Hegyalja út mentén, az elkerített sport-telepek mellett elhaladva, szinte azt vélhetné az ember, hogy valamely külsőbb fekvésű sportligetben jár. Az elsőt — a teniszpályákat — mindjárt közvetlenül az Attila út szegélyén találjuk. Még örülhetünk, hogy nem klubházzal és öltöző-épületekkel tetézve. A második a domb felső nyergén mesterségesen létesített lapályon terpeszkedik. A harmadik — a Tigris utcai tenisz-klubot nem is említve — az Alkotás utca előtt vágja ketté az egységes parksáv sorozatot. Végül a negyedik, a legújabb, az egykori Németvölgyi temetőben egészíti ki ezt a láncot. Talán nem szerénytelenség, ha úgy véljük, hogy Budapest egésze szempontjából mégis csak helyesebb lenne a Tabán alján elterülő sík részen inkább nyilvános közparkot és sétateret nyitni, mint kevesek részére fenntartani a nagyközönség elől elzárt teniszklubot. De nem kívánkozna-e még ennél is inkább a felső platóra egy lépcsős-teraszos rendszerben kiépített szálloda, a sodronyhálóval elkerített sporttelep helyett? Hiszen erről a helyről, mely szinte a város központjában fekszik, páratlan kilátás nyílik a Dunára, a Belvárosra és a Várhegyre. Ugyanakkor itt senkit sem zavarna a forgalom zaja, magának a szállodának pedig a gyógyfürdő természetes kiegészítő része lehetne. Végül az Alkotás utca, sőt, az egész budai hegyvidék felé, nem volna-e helyesebb a szépen kibontakozó parkrendszert annak alján, ezen a végén is oly módon kialakítani, amint az a háború előtt már megvolt, hogy azután a Belváros és a budai villanegyed között a közvetlen zöldterületisétáló kapcsolat valóban létrejöjjön. Valójában azonban maga ez a villanegyed is kezd egyre inkább eltorzulni. Hiszen az itt folyó építkezések ennek az erdős-ligetes tájnak lassanként nem fejlesztését, hanem pusztulását fogják eredményezni. Az a mind zsúfoltabbá váló beépítési intenzitás és a mélyre süllyedt építészeti színvonal ugyanis, amely ma már a Rózsadombon, a Szabadság-hegyen, a Zugligetben, a Sas-hegyen és a többi közkincset jelentő táji együttesen eluralkodik, idővel ezeknek szinte domináns jellegévé válik. Távol áll tőlünk az a szándék, hogy a fővárosnak ezt a bizonyára legegészségesebb és legvonzóbb lakóterületét a jövőben is a lakosság kisszámú, kivételezett rétege számára kívánnánk kisajátítani. De! Éppen ezért, mert e zöldövezetek mind biológiai funkciójuk, mind esztétikai szerepúk folytán az egész városnak felbecsülhetetlen értékei — mostoha sorsukat semmiképpen sem hagyhatjuk figyelmen kívül. A máris meglehetősen nagy területre kiterjedt káros folyamat érzékeltetése céljából, ezúttal talán elég e körülmény néhány jellegzetesebb tünetére rámutatnunk. Igy pl. arra, hogy ma már minden magán- vagy vállalati építtető-társulás arra törekszik, hogy az amúgyis egyre inkább elaprózódó telkeket lehetőleg a megengedettnél intenzívebb mértékben és legalább egy emelettel magasabb épület létesítésével „használhassa ki". Ennek ellensúlyozására aligha szolgálhat az a tény, hogy a szomszédos kis parcellán viszont annak tulajdonosa éppen túlságosan jelentéktelen, szoba-konyhás családi házat kíván építeni. Hiszen ezzel még fokozódik az amúgyis heterogén beépítés bántóan zavaró városképe. Az egyik épület a másikhoz végül is legfeljebb csak annyiban hasonlít, hogy általában valamennyi nívótlan terv szülötte; maguknak az egyes kiegyensúlyozatlan tömegű épületeknek pedig hihetetlenül silány a kivitele. Az igy elburjánzó folyamattal kapcsolatban, sajnos, nem csupán azt kell nehezményeznünk, hogy ezeknek az építkezéseknek az eredményeképpen egyre több disszonáns elem kerül a tájba, hanem elsősorban azt, hogy közben magának a tájnak éppen zöldövezeti jellege semmisül meg. Mert az 26