Budapest, 1968. (6. évfolyam)

10. szám október - Károlyi Mihály két írása

Gyurkovics Tibor Mi, hárman Akit szerettem, ott állt a szekrénynél. A szoba kopár volt, szürke. A férje vagy ki, ült egy sima asztal előtt, és paprikás krumplit evett lábosból, a villára tűzte a kenyeret és mártogatta a szaftot. Arckifejezésében kis kajánság vegyült dühvel, futólag szemmel tartotta ezt a nőt. Az a fejét hátradöntötte a szekrényhez, nem szólt semmit, láthatóan szenvedett. Ki lehet ezt bírni? — gondoltam, jelenlétem olyan volt, mint az álom. A tehetetlenség és érzékeny tudat olyan egysége, mely fájó, kínzó. Mi a helyem nekem, mit keresek én itt? Ez a lakás körülbelül a harmadik emeleten helyezkedett el, alig rendezték be, azt hiszem, a válás fejében adták ennek az evő embernek, hogy megszabaduljanak tőle. De nem szabadultak meg. Most is evett, s szükségtelenül mi is itt voltunk, ahelyett, hogy egy ágyban, egy más városban, egy szép völgyben vagy erdőben lettünk volna, egymás mellett fekve, csöndesen, belepve porral, mint a szobrok, vagy egymás mellett mehettünk volna lassan lépve, kézenfogva. Nem így volt. Itt kellett állnunk szétszakítva, tehetetlenül. Kietlen volt a lakás, se függöny, se polc, gyertyatartó vagy lámpa, semmi. Egy ágy a másik szobában, magas támlával, pokróccal letakarva az ágynemű. Meg két szék, rajta férfiruhák. A szoba, ahol ez az ember evett, az előszobára nyílt, annak az ajtaja is nyitva volt, szürkeköves, malterszagú helyiség. A konyha távol feküdt, valami forrt benne, sistergett a gázon. Velem nem törődött az ember, lehet, hogy azt se tudta, ott vagyok-e vagy sem. Időnként kaján és mogorva, fenyegető pillantást vetett a nőre, akit szerettem, s aki hozzá tartozott mégis. Na — ez volt a tekintetében —, persze. Gondolhattam volna. Ez a te nagy ártatlanságod. — Becsmérlőleg nézte a nőt, olyan erősen, olyan hangosan, hogy az szinte felkiáltott tőle — ne, ne! Evett a férfi. Alumínium villával kiszúrta a lábasból a krumplikat, rémületemben még azt is megfigyeltem, hogy ella-krumpli, szétesik a villán. Újra szúrt, nyugodtan, mint akinek van ideje, nem neki sürgős válni, itt lenni, ütni, beszélni. Mert mintha még hozzá tartozott volna a nő, meg nem is. Hatalma volt fölötte, nem a szeretet, hanem a nyers erő hatalma. Szemmel tartotta, miközben a kenyérből kézzel tört, mert kés sem volt sehol. A kenyér héját meghasította, és kis maradék belével lefele fordította, és megint a lábosba dobta, aztán beleszúrt a villával. — Ez vagy te — ilyesmi volt a tekintetében. — Nem csoda, gondolhattam volna. Persze, hogy menekülsz előlem, hónapok óta elhúzódzkodsz. Érthető. Na, megállj! — és evett tovább. A kinti zajok is tompán jutottak a szobába. Autó haladt lenn, fényes dél volt. Harangszó is hallott. Az utcát nem tudtam elhelyezni magamban. Ó, semmit. Semmit nem tudtam. Egy állapot, mely meg fog szűnni, meg kell szűnnie, idővel el kell múlnia, ez volt bennem, egy rosszullét, egy betegség, egy élet sem tarthat örökké. Ki fogunk menni, együtt ezzel a nővel, aki oly kedves nekem, aki oly szép, aki halhatatlan, keserű. Nyugodtan, szabályosan ki fogunk menni innen, elmegyünk New Yorkba, vagy Lyonba és új életet kezdünk. Én zsákolni fogok a kikötőben vagy nem lesz lakásunk, csak egy fogadó fölött a kis manzárd. De boldogok leszünk, akárhogy is, franciául fogok írni vagy olaszul Szicíliában. Mindenütt lehet élni, csak itt nem, ebben az elkészületlen szobában, kopár bútorokkal, a rajtakapottság bűntudatával, a hősiesség elmulasztott karjaival. Ö mosni fog és ül a szobában az ablak előtt, amíg megjövök az idegen városból, ez lesz az életünk, keveset főz, ha lesz miből, még beszélnünk se kell senkivel, olyan idegenek leszünk, és olyan magányosak. — Könnyű neked —, ez volt a férfi tekintetében, ahogy az asszonyra nézett —, elcsatangolsz azzal, akit szeretsz, bármelyik városba. Akár Nápolyba is elmehettek, bárhova, — úgy nézett, mint a részeg, pedig nem ivott —, új életet kezdtek. De én! Én belepusztulok, megdöglök itt egyedül. Senkim sincs, dolgozni nem tudok, te voltál, aki eltűrtél a világon, és most semmi sincs, semmi. Arra nem gondoltatok a nagy fene szerelemben, hogy velem mi lesz. Én hogy döglöm meg az első utcasarkon. Befejezte az evést. Hátradőlt a széken, eltolta a lábost. Kezét az asztalra fektette. Az ablak vele szemközt volt, arcába sütött a nap. Hunyorgott. Vagy három napja nem borotválkozott. Nézte az asszonyt. Aztán fölállt és közelment hozzá. Az úgy hátrahúzta az arcát tőle, mintha undorodnék. A férfi nem ütötte meg, de olyan volt, mintha bármelyik pillanatban megüthetné. — Ó, te! — ezt mondta az asszonynak. — Hogy gondolkodol te? Elpusztítasz engem! — kiment a konyhába. Rendetlen ruha volt rajta, fáradtnak, kimerültnek látszott. Hát itt nem lehet közbeavatkozni, itt nem lehet semmit sem tenni? Csak tűrni, nézni egy embernek a garázdálkodását — ezt gondoltam, de úgy éreztem, mintha üvegből volnék, és bármelyik pillanatban elpattannék. Visszajött a férfi, hadonászva az asszony elé állt, öklét rázta, már nem mondott semmit, csak attól rettegtem, hogy megüti és akkor meg kell halnia. Hátrament, fel-alá járt a két szobában, az egyik széket feldöntötte, a falon volt egy kép, azt leszakította. — Igen. Ez jutott nekem? Ez az odú? És ki fog engem szeretni? Ez végeredményben egy rendes lakás — gondolhattuk mi. Be lehet rendezni, félig be is van. Aztán nem gondoltunk semmit, kézenfogva szaladtunk a folyosón, a lift mellett kis folyosó volt, azon bújdokoltunk, futottunk le a lépcsőn és hallottuk, hogy a harmadik emeleten valaki ordít. Ahogy visszanéztem, a férfit láttam a felső gangon futni, kezében volt az alumínium villa, csillogott a napban. Egy fáskamra ajtajához lapultunk. Nem tudom, mért féltünk, mikor az életnek, a félelemnek, s egyáltalán mindennek vége volt. * De még nem szakadtunk el tőle. El kellett vinni fogorvoshoz. Rettenetes fogfájásáról szereztünk tudomást, és elvittük a fogászatra. Hogy hogy kerültünk oda, nem tudom, csak azt, hogy hajón kellett menni. A férfi most részegen jött, otromba szavakat kiabált, ócsárolta, szidta a nőt, akit szerettem. Betámogattuk a kezelőbe, az orvos várt minket. Beültettük a fogászati székbe. — Nyissa ki a száját — szólt rá erélyesen az orvos. — Hogyne — ordította —, hogy beletegyenek valamit. Majd mit nem. Ez is az ő műve. — Gyerünk. — Na! Szétfeszítették a száját, az orvos bólintott. — Adjon neki egy injekciót — mondta a nővérnek. Az rögtön az üvegasztalkához ment és készítette az injekciót. Az orvos a beteg mellett állt, annak fel volt pöckölve a szája. — Ide — mutatta az orvos a nővérnek. Az ember kapkodta a fejét, nehéz volt az injekciót elhelyezni. De aztán a nővér beszúrt, az ember felüvöltött, mélyről jött a hangja. Mi álltunk, és vártunk. — Mit képzel maga — mondta, és felugrott a székből, ahogy az orvos kicsit elengedte. — Ki vagyok én? Akivel ezt lehet csinálni? Odament a nőhöz, és ütlegelni kezdte. Az fölemelte a kezét, kicsit védekezett. Én néztem. Néztem, néztem egyre, és ez volt életem végső pontja. Teljes tehetetlenségben néztem ezt a jelenetet, majd kiszóltam a rendelő ajtaján, hogy hozzanak egy rendőrt. — Megdagadjon az arcom, azt akarod? — ütött. — Hogy még csúnyább legyek? Még átkozottabb ? Te elmehetsz, és bármelyik pillanatban új életet kezdhetsz, de én? Velem mi lesz? Gondoltál arra? Most meg ilyen dagadt arccal is. A nő menekült előle. A férfi elhasalt, nyilván az ital is bizonytalanná tette. Káromkodott. Ezt kell hallgatnunk, ilyeneket gondoltam, ahelyett, hogy belerúgtam volna. — Mint egy döglött macska — mondta neki a nővér, aztán a fogászati székbe cipelték. Mi megint egymás mellé álltunk, és távolabbról néztük, mi lesz. Egy rendőr jött be. Elmondtuk neki, hogy garázda, ütlegel, nincs állása, iszákos, a rendőr bólintott. — Meg kell tőle szabadulni — mondta. Mi bizonygattuk, hogy nem tudunk, most is rettenetes fogfájását kezelik. — Badarság — mondta a rendőr. A férfi fogát kihúzták. Ö rögtön fölugrott és ütlegelni kezdte a nőt, akit szerettem. A fejét. Néztük. A rendőr, meg én. — Nem volna szabad ilyet tennie. És állása sincs. Részeg. — Ilyesmit mondott nekem közben. Elviselhetetlen volt az egész. — Igen? Magamra hagyni? Engem egy odúban hagyni? Te bármikor új életet kezdhetsz, és mehetsz a magad útján. Akár Nápolyba is lemehetsz. Nem akadályoz meg senki. De én! Velem mi lesz? Ki ad egy pohár vizet, ha szomjúhozom? Ki takarja be a tagjaimat, ha fázom? Arra nem gondoltál? Csak a szerelem! Csak a szerelem! — üvöltötte. Vadul nézett körül. — Átkozottak. Rendőrt hoztok a nyakamra. Tovább folyik az egész! Zöld fák közt bolyonghatsz, sima füvön, nekem azt a szürke két szobát szántad egész életemre. Te meg gyönyörű tájakra mehetsz. Elutazol. Nem törődsz velem. Elbukhatom az utcán, a homokban, a padlón. Állni se tudok. De te nem törődsz ezzel! Üvöltött. Megütötte a vállát a nőnek. Mi néztük, mozdulni se tudtunk. Kinn futottunk később a völgyben. A magas tölgyfák között egymás kezét fogva. A nap olajosan ömlött, szinte zúgott. Talán szomorúak voltunk, talán boldogok. A folyóról nagy lárma hallatszott, emberek ordítoztak, biztos elfogták végülis azt a férfit. A szél felénk fújta kétségbeesett, vad hangját, mely olyan volt, mint a skála, őrjöngött. „Semmi nem számít. Csak a szerelem. Csak a szerelem!" 20