Budapest, 1968. (6. évfolyam)

10. szám október - Károlyi Mihály két írása

Nem akarok többet a múltról beszélni, elég keservesen bűnhődik a szocialista párt azért a meggondolatlan lépésért, amit tavasszal elkövetett. A jövőről akarok beszélni, talán a múltról is. Nagyobb hiba volna, ha a munkásság azért, mert egyszer tévedett, elveszítené önbizalmát, harcikedvét, és olcsón adná oda magát egy reakciós áldemokrata irányzatnak. Azt a hatalmat, amelyet önhibájából elveszített a szocialista párt, vissza kell hogy nyerje. Ez csak akkor lehetséges, ha a munkásság egységes. Minthogy az egész munkásság egyértelmű volt a tanácsköztársasági rendszer kikiáltásában, nem méltó, de az ügynek is ártalmas eljárás, ha most egyik ember a másikra akarja hárítani a felelősséget. Hisz oly sok és elkeseredett ellenséggel kell megküzdenie a szocializmusnak, hogy nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy egymást marja. A szocializmus csak akkor fog győzedelmeskedni, ha mindazok az elemek, melyek a kapitalizmust meg akarják buktatni, összefognak az egész világon a nagy harc megvívására. Nem szabad kicsinyes féltékenységből azokat az embereket mellőzni, akik, habár nem kézimunkások, szellemi munkájukkal és önzetlen meggyőződésükkel segíthetnek a nagy ügynek. A város és falu közötti ellentéteket el kell simítani, mert a városi munkásság, földművelő nép és kisgazdák érdekei végeredményben ugyanazok, amennyiben mindketten a nagytőke és az uzsora által lesznek kizsákmányolva. Abban a pillanatban, amelyben minden ország dolgozó emberei egy internacionáléban egyesülnek, amikor egy közös programot fognak találni a rokongondolkodók együttes munkájára, abban a pillanatban összedőlt a kapitalizmus. A mostani reakció Magyarországon csak azért érzi magát olyan erősnek, mert megbomlott a munkásság egysége. Akármilyen hatalom van kormányon Magyarországon, valamennyinek szüksége van és lesz a munkásság támogatására, mely nélkül egy kormány sem tarthatja magát. De az entente sem ismerhet el egy olyan magyar kormányt, mely szembehelyezkedik a munkássággal, mert saját országainak munkásközvéleménye ezt meg nem tűrné. Ezzel kell tisztában lenni, és ez kell hogy erőt öntsön a lelkekbe; hogy dacára annak, hogy Magyarországon a munkásmozgalom veszített előbbi erejéből, a többi nyugati országban napról napra hatalmasabb lesz. Tehát ismét nem szabad olcsón adni és kishitűnek lenni, nem szabad megelégedni talmi ígéretekkel, minden kibontakozási tárgyalásnak minimumát kell hogy képezze az októberi forradalom vívmányainak biztosítása, amiből egy jottát sem szabad engedni. Szeretnék otthon lenni, szeretnék köztetek lenni, szeretném fölébreszteni a hitet lelketekben. Szívet önteni az elcsüggedökbe, hogy átérezzék azt, hogy a mai állapot csak átmenet, ami nem tarthatja magát, és hogy az igazság út^an van. A sok megpróbáltatás és szenvedés szükséges arra, hogy megtaláljuk önmagunkat, megismerjük meggyőződésünk igazi erejét. Sorsunk kezünkben van. Minden nemzetnek és minden osztálynak az a sorsa van, amit megérdemel. Sajnálom, hogy csak ezen az úton szólhatok hozzátok, de haza most nem mehetek, és a fehér terror megakadályoz abban, hogy az újságokban nyilatkozzam. A reakció a legocsmányabb rágalmakkal illet. Egy hang sincsen régi híveim köréből, akik ezek ellen szót emelnének. Érzem és tudom, eljön még az igazságszolgáltatás ideje. Ez a hit tartja bennem a lelket és a szilárd akaratot, hogy minden nehézség, rágalom és csalódás ellenére kitartsak. A munkásság március huszonegyedikén elhagyott, én azonban ma is kitartok mellette, és ha egyedül és száműzve is, mindig érte fogok dolgozni. Mondja meg mindezt, Bakos, azoknak, akik csüggednek és akik bíznak bennem. Magát családjával együtt szívből üdvözli Károlyi Mihály" „Az a generáció, amely nem a mai eseményeken keresztül, de történelmi távlatból nézi majd az 1918-as eseményeket, bizonyára meg fogja tudni állapítani azokat a kölcsönös ellentmondásokat, amelyek ezt a kort jellemezték. A háború okozta összeomlás látszólag a nacionalista eszmék térhódítását jelentette; az osztrák—magyar és az orosz uralom alatt lebéklyózott nemzetek szabadultak fel. Lengyelország visszanyerte függetlenségét. A monarchia szlávjai is képesek voltak államaikat megalapítani vagy kibővíteni. A románok is ugyanezt tették. Még a magyarok is hozzájutottak automatikusan ahhoz a függetlenséghez, amelyért évszázadokon át hasztalanul küzdöttek. Ezek az átformálódások nem az etnografikus valóság alapján történtek, és a gallok új vezére, Clemenceau Brennus módjára ismét a mérleg serpenyőjébe dobta kardját, de tagadhatatlan, a békeszerződések azt a látszatot akarták kelteni, hogy a nemzeti felszabadító eszméknek jegyében született meg máris a mai Európa. Jászi Oszkár legutóbbi könyvében, melyet az osztrák—magyar monarchia összeomlásának okairól, angolul írt, bármennyire új adatokkal gazdagítja az osztrák—magyar monarchia nemzetiségi fejlődését a XVlll—XIX. században, könyvének alaptétele mégis csak egy nagy történelmi tévedés. Jászi ugyanis abból indult ki, hogy a világháború tulajdonképpeni okát a nemzetiségi kérdés meg nem oldása képezte, illetve, hogy ha nem lett volna a tót, szerb, lengyel, horvát és román kérdés, nemcsak az osztrák—magyar monarchia feldarabolását, de magát a háborút is el lehetett volna kerülni. Szerintem ez nagy optikai csalódás. Az államhatalom a „salus rei publicae" ürügye alatt nyomta el a nemzetiségeket. Hangsúlyozom, hogy „ürügye" alatt, mert tényleg az uralkodó osztályok faji elnyomása nemzeti karaktert ölt fel, és szociális karaktere elhomálvosodik. Jászi, ha a szociális vonatkozást itt-ott érinti is, mégis a küzdelem nacionális karakterét domborítja ki. Az 1918-as összeomláskor a győztes és legyőzött államokban megindult a forradalom. Látszat szerint ezek a forradalmak nacionális keretek között játszódtak le, de csakhamar kiderült, hogy a látszólagos fajok harca tulajdonképp osztályharc volt. A legyőzött államokban — Magyarországon, Ausztriában, de még Németországban is — ez azonnal kiderült, mert ezeknek az államoknak gazdasági helyzete a vae victis elve alapján megkötött béke folytán még rosszabb lett, mint az új államoké és a győzteseké. A győztes államok Magyarországgal szemben a gazdasági blokádot fenntartották, és azok a hátrányok, melyeket a legyőzött Magyarország tűrni volt kénytelen, megkönnyítették az újonnan alakult államok gazdasági helyzetét, úgy hogy ezekben az államokban a nacionális fikció diadala összeesett a pillanatnyi gazdasági föllendüléssel. Hozzájárult ehhez az a tény is, hogy az a szlovák, szerb, román burzsoázia, mely a faji elnyomás folytán idáig nem tudott érvényesülni, s mely tulajdonképpeni vezetője volt a polgári nemzeti ideológiának, szintén megtalálta az újonnan alakult nemzeti államokban elhelyezkedési lehetőségeit. Az igazság kedvéért meg kell azt is mondani, hogy az első lelkesedés mámorában többé-kevésbé keresztülvitt földreformok révén még a parasztokat is bizonyos felszabadításban részesítették. Az utódállamok parasztjai felszabadítása azonban elsősorban a Károlyi-forradalom földosztásának nyomása alatt történt. Magyarországon a reakció nyeregbejutásával az osztályuralom egész brutalitásában visszajött. Az az elmélet, hogy a magyar hegemónia érdekében nem lehet demokráciát és szociális intézményeket életbe léptetni Magyarországon úgy, mint a nyugaton, formát változtatott. Nemzetiségek ma már nincsenek, és épp ma már mindenki láthatja, hogy nem azért nyomták el Magyarországon a románt, a szlovákot, a szerbet, mert nem beszélt magyarul, hanem a nemzetiségi félelem csak ürügy volt a paraszt és a proletár elnyomására. A kedvenc magyar úri közmondásnak, hogy „a kása nem étel, a tót nem ember", igazi értelme csak most jött meg, mely szerint a „kása nem étel, a dolgozó nem ember". És mégis mit csinál a reakció ? Ismét csak a nemzeti eszmét használja fel, és azt hirdeti, hogy azért áll a területi integritás alapján, mert a magyar népnek vissza akarja adni az „elrabolt" területeket. Erről a propagandáról, erről a hamis beállításról a leplet újra és újra kérlelhetetlenül le kell rántani. És azokról, akik itt-ott fenntartásokkal, de mégiscsak ezeket a trikolór vitorlákat duzzasztják, meg kell állapítani, hogy nem a magyar nép érdekében küzdenek, de a magyar úri osztály zsoldos csapatai. Itt is igazolódik az a tétel, hogy a nemzeti mozgalom csak a kapitalista evolúció egyik oldala, és a nemzeti gyűlölködés lényegében nem egyéb, mint az osztályharc burkolt formája. Ezért küzdöttem én a területi integritással vjvott hazafias propaganda ellen, és azért támadom a rothermereiádákat, mert átlátok rajtul*. Hiszen most száz éve itt, Franciaországban a munkásság a Bourbonok ellen vonult fel a burzsoáziával látszólagos egységfrontban. És az eredmény mi volt? X. Károlyt és Polignacot megbuktatták, és kapták a fehér zászló helyett a trikolórt, a legitim király helyett az esernyős polgár-királyt, aki trónraültető bankárjainak rögtön ki is adta a jelszót: „enrichissez-vous, messieurs". De ennél közelebbi példa a mai egyiptomi forradalom, mely semmi más, mint az egyiptomi burzsoázia küzdelme a maga korlátlan uralmáért az angol impérium ellen. Nagyjában Indiában is ez a helyzet, és két év előtt ugyanezt láttam Mexikóban is, ahol egyfelől a burzsoá forradalom vezetői kszenofóbiára uszították a tömegeket, de ugyanakkor a gyűlölt 18