Budapest, 1968. (6. évfolyam)

10. szám október - Károlyi Mihály két írása

politikám igazi gyökere. Kevés hívemmel együtt én voltam az egyetlen, aki dacára a militarista terrornak, mindvégig legerélyesebben hirdettem a sürgős békét. Sajnos, csak akkor látták be politikám igazát, mikor már késő volt. Ezen katasztrófa után és azon hibák után, amelyek minket magyarokat terheltek, naivság volt azt hinni, hogy az országot régi politikai összetételében meg lehessen menteni. Azonban a dolgozó proletárság érdekében végre el lehetett volna érni a szocialista program követelményeinek jelentős részét. Egy így átalakított Magyarország, amelyben a dolgozó tömegek akarata érvényesül, megtalálta volna a szomszéd államokban azt a visszhangot, mely az érdekközösségből fakad és amely legbiztosabb zálogát képezi a népek együttműködésének és békés haladásának. Nagyon sok nehézséggel kellett küzdenem. Az ellenforradalom, a régi rend utolsó erőpróbája mindent elkövetett, hogy munkámat megnehezítse. A polgárság, látva erősen szocialista irányomat, elfordult tőlem. Csak egyedül a szervezett munkásság volt az alap, amelyre építettem. Amiért évtizedek óta a munkásság küzdött, az általános, egyenlő, titkos választójog, törvénybe lett iktatva. A választások, amelyek április tizenötödikére lettek volna kiírva, óriási többséget biztosítottak volna a szocialista és radikális Károlyi-pártnak, amiáltH a hatalmat a kezükben tarthatták volna. Októbertől >nárciusig a mi kormányunk a szocialista pártnak több vívmányt biztosított, mint bármely előző kormány Magyarországon. Azonban min. kz nem volt elég. Nem tudtak azzal megelégedni, ami kezdetnek semmi esetre sem volt megvetendő. Mindent egyszerre akartak megvalósítani. A munkásság nem bízott bennem. Nem bízott bennem, mert nem tudta elhinni, hogy gróf létemre meggyőződéssel és őszintén a munkásság ügyét szolgálom. Azt hitte, hogy csak azok lehetnek őszinte hívei a szocializmusnak, akik proletároknak születtek. Ezért több bizalommal viseltettek Kun Béla iránt. A munkásság március huszonegyedikén elfordult tőlem. Érzem, hogy ha kitartott volna mellettem, minden nehézség dacára győzhettünk volna. De lehetetlen volt ebben a pillanatban folytatnom, amikor a munkásság támogatását megvonta. Bár bizonyos, hogy az októberi koalíciót márciusban a Vyx-jegyzék után nem lehetett fenntartani, mégis egy tiszta szocialista kormány lett volna az egyetlen helyes kibontakozás. Ez volt az utolsó minisztertanács egyhangú határozata, melyhez helyezkedett a munkástanács szintén csaknem egyhangú határozata. A tanácsköztársaság rendszerére való hirtelen áttérés már csak azért is igen kockázatos és veszélyes volt, mert az egész világgal szembehelyezkedett. Ebben az izoláltságban a tanácsköztársasági rendszer nem sikerülhetett, de ezen általános szempontoktól el is tekintve a szovjetrendszer gyakorlati keresztülvitele körül súlyos hibák történtek. Ezeknek részletezésével most nem foglalkozhatom, mivel ezen levél kereteit túlhaladják. Dacára annak, hogy hibának tartottam a tanácsköztársaságot március hó huszonegyedikén kikiáltani, nem tudtam volna lelkiismeretemmel összeegyeztetni, hogy én, akiben a szocialista meggyőződés mind erősebbé vált, nem lényegbeli, de taktikai ellentétek miatt a népre lövessek és a fehér tisztigárdák segítségével vérbe fojtsam a munkásság forradalmát, ami által nemcsak szembehelyezkedtem volna a munkás-Károlyi pipája és sakktáblája (Gink Károly felvételei) ság egyhangú akaratával, de az ellenforradalmárok segítségét igénybevéve, nekem jutott volna Friedrich úr díszes szerepe. Ezért, hogy ezt tettem, vagyok most száműzve. Ezután következett a proletárság élethalálharca, amely alatt nyíltan nem is tudtam és nem is akartam a szovjetkormányt támadni, mert ezzel a győztes hadsereg egységét bontottam volna meg. Ha ebben a válságos időben kettészakad a hadsereg, nemcsak az a veszély állott volna elő, hogy magában a hadseregben egy véres harc ütött volna ki, de ez a magát nacionalistának nevező ellenforradalom a külső ellenség segítségével biztos győzelmet aratott volna. Ez az oka annak, hogy félreállásomat most ellenségeim azzal akarják ellenem kihasználni, hogy a bolseviki uralom támogatójának neveznek. Az igazság pedig az, hogy ismételten próbáltam az ügyeket életképes vágányra terelni, egy szocialista kormány létrehozásával. Minden kísérlet eredménytelen volt. Figyelmeztetéseim, tanácsaim süket fülekre találtak. Maguk a szociáldemokrata párt régi vezérei, akik mindenben osztották nézeteimet, találkozni sem mertek velem, nehogy ellenforradalmáröknak tekintsék őket. Utolsó kísérletem június hittzonnegyedikén hiúsult meg, amikor az ellenforradalmi puccs ismét összekorbácsolta a szocialista pártot. A Népszavához küldött cikkemet Kun Béla betiltotta. Szóval minden törekvésem hiábavaló volt. Erre hazámból távoztam, és Csehországba jöttem, mivel nézetem szerint demokratikus külpolitikát csak úgy folytathatunk, ha azokkal a nemzetekkel szövetkezünk, melyeknél a dolgozó tömegek befolyása biztosítva van. Ilyen állam ma Csehország. Nem tartom kizártnak, hogy idővel hajlandó lesz a cseh közvélemény egy valóban demokratikus köztársaságnak nemcsak gazdasági támogatást biztosítani, de még a versaillesi béke igazságtalanságait is Magyarország javára módosítani. Hogy Budapest szénhez jusson, eljártam Masaryk elnöknél, és remélem, hogy kísérleteim nem lesznek hiába. 17