Budapest, 1968. (6. évfolyam)

10. szám október - Litván György: Egy kivételes jellem próbatételei

héz döntés elé kerül. Jól ismeri Raj kot és néhány vádlott-társát, nem hisz a bűnösségükben. Előzőleg már megpróbálta figyelmeztetni és meggyőzni Rákosit, természetesen sikertelenül. Most, a per anyagában, olyan állításokat fedez fel, amelyek valótlanságát maga is bizonyítani tudja. Lelkiismerete nem engedi, hogy hallgasson, de amíg lehet, el akarja kerülni a nyílt leleplezést. Táviratban kéri, hogy hallgassák ki tanúként a perben, s miután válaszra sem érdemesítik, perújrafelvételt követel. A kivégzések után, tiltakozásul, nyilvánosan szakít a Rákosi-féle kormányzattal, s miután tisztában van vele, hogy itthon tehetetlen lenne, nehéz szívvel másodszor is az emigrációt választja. * Nem kétséges, hogy történelmi események ilyen egy-szempontú és villanásszerű ábrázolása némi kerekítéssel, egyszerűsítéssel jár. De a hamis idealizálás veszélyét talán sikerült elkerülni. Bizonyos, hogy a kontúrok ebben a leírásban élesebbek, mint amilyennek a kortársak szeme látra őket, de ne felejtsük el, hogy a térbeli távolsággal ellentétben az időbeli távolság — talán nem is helytelenül — mindig élesebb körvonalakat láttat. Ha végezetül ismét feltesszük a kérdést: mi mozgatta, determinálta és védte meg a kisiklásoktól ezt a hosszú, tragikusan szép, irigylésre méltóan gazdag életet ? — a válasz ez lehetne: Károlyi rendkivüli jelleme, ebből fakadó hallatlanul érzékeny szociális lelkiismerete, másrészt ugyancsak kivételes politikai ösztöne és — nincs rá jobb szó — bölcsessége jelentette ezt a hajtó- és tartóerőt. Jellemének nemcsak barátai, hanem tisztességesebb ellenfelei is mindig elismeréssel adóztak. Ám a jellem, önmagában, nem véd meg a tévedésektől és a meddőségtől, márpedig Károlyi feltűnően keveset tévedett, és élete minden inkább volt, mint meddő. Többen, nála talán spekulatívabb vagy agyafúrtabb elmék, hiszékenynek, naivnak tartották, s nem vették észre, hogy nem csekély mértékben éppen ebben a kissé naiv jóhiszeműségében van az ereje. A nála sokkal ravaszabb politikusok sorra-rendre megbuktak és a süllyesztőbe kerültek, ő viszont, mint a felsorolt példák is mutatják, általában mindig pontosan tudta, hová kell állnia, kikkel kell szövetkeznie és kikkel szakítania, mikor kell és mikor nem szabad hallgatnia. Gondoljuk végig: a nemzeti célok és a demokratikus, sőt, szocialista követelések öszszekapcsolásán fáradozott akkor, amikor ez Magyarországon képtelenségnek látszott. A Szovjetunió elismertetéséért küzdött, amikor a Nyugaton erről még hallani sem akartak. Harcba szállt a fasizmus ellen, amikor még kevesen látták a világot fenyegető veszedelem nagyságát. Szocialista alapról bírálta a sztálini politikát, 20 évvel a XX. kongresszus előtt. Ha történelmi távlatból nézzük pályáját, talán megkockáztathatjuk a kérdést: van-e a XX. századnak magyar államférfia, aki kevesebbet tévedett, akit hoszszabb távon jobban igazoltak az események, akinek emberi és politikai példaadása maradandóbb és időszerűbb lenne, mint az övé ? Élete tanulságát ő maga foglalta össze utolsó műve címében: „Faith without Illusion". Hit illúziók nélkül. De a „faith" angolul hűséget, állhatatosságot, kötelességtudást is jelent. Akárcsak az ő neve és élete. Ezek az Érdekes Üjságbati és a Tolnai Világlapjában megjelent képek a köztársaság kikiáltását ünneplő tömeget örökítették meg 1918. október 31-én A kápolnai földosztás alkalmából, 1919. február 23-án, a tömeg Károlyi beszédét hallgatja (Üj Idők) 15