Budapest, 1968. (6. évfolyam)

1. szám január - Volly István: Pest-Buda dalai II.

a Budapesti Korcsolyázó Egylet jégpályája egész nap nyitva. Katonazene. Hamar elő­kerítik a gondosan őrzött korcsolyákat, aztán megindul a népvándorlás. Az egész város apraja-nagyja talpon van. Szorongásig meg­telnek a villamosok, a döcögő omnibuszok, s a sok jármű: az elegáns fiakkerek, baktató konflisok, a díszes hintók meg a pöfögő auto­mobilok csak úgy ontják magukból az embe­reket. A liget csöndjét vidám élet váltja fel. Egymásután érnek a csarnok feljárójához, ki gyalog, ki kocsin. Az érkezőket prémbundás portás fogadja. Tisztelegve emeli a jobb kezét fehértollas süvegéhez. Aztán kinyitja a nagy ajtót, s íme, benn vagyunk a rég látott kedves csarnokban. A mamák a melegedőbe vonul­nak, a fiatalság meg sietve korcsolyát köt. Az­tán le a jégre! Micsoda boldogsággal siklanak végig a sima tükrön! Hangos kacagás, pajzán dévajkodás tölt be minden zugot. Déltájban sétálók lepik el a csarnok előtti széles járdát. Olyan korzót lát itt az ember, akár tavasszal a Duna-parton vagy a Kossuth Lajos utcában. Különösen vasárnap és ünnepnapokon, ami­kor délelőtt is szól a zene. Ember ember hátán tolong s a tömegben alig lehet előbbre jutni. Hát még a jégen! Verőfényes időben négy-öt­ezren lepik el a pályát, csak úgy nyüzsög a • kavargó emberáradat. Este nyolc órakor meg­kondul a jelzőharang s éles szavával távo­zásra int. Még utoljára körülkorcsolyáznak, aztán siet mindenki a csatolókhoz. Ott már türelmetlenül várnak a mamák, akikről a mu­latság közepette szépen megfeledkeztek. De azért nem haragszanak a hálátlan fiatalságra. Jól eltelik nekik is az idejük. Az emeleti nagy­terem széles tükörablakain keresztül hossza­san gyönyörködnek a jégen tovahullámzó so­kaságban, s ha ezzel beteltek, fel-alá sétálnak a pódiumon, kedélyesen elbeszélgetve az isme­rősökkel a divatról, a háztartásról, a családi eseményekről, a farsangi hírekről és más min­denféléről. De a szép kép, a vidám élet sem tart örökké. Változik a nap járása, már csak esténként lehet néhány rövid órára megnyitni a pályát, míg az első tavaszi eső, a langyos szelek az enyészetre ítélt jég szomorú sorsát végleg meg nem pecsételik. A csarnok kapui bezárulnak, az utcákról leszedik a kis táblá­kat, s a rozsda elől gondosan beolajozott kor­csolyák a fiókokba kerülnek. Vége a télnek! De megmaradnak a szép napok felejthetetlen emlékei, s megmarad az a vigasztaló remény, hogy hiszen jövőre megint lesz tél, s akkor majd ismét korcsolyázunk." A törzstagok társadalmi összetételére sem nehéz következtetni a leírtakból. Az egylet alapítóinak — egyetemi hallgatóknak, pályá­juk kezdetén álló fiataloknak — a lelkesedé­sen kívül jóformán semmijük sem volt. Már­pedig a pálya gondozása, az építkezések, a tómeder rendezése, a személyi és a dologi kiadások súlyos terhet róttak az egyletre. Sem állami, sem városi támogatásra nem számíthattak; kénytelenek voltak alkalmaz­kodni az akkori társadalmi viszonyokhoz, s megnyerni ügyüknek az arisztokráciát és a vagyonos polgárokat. Törekvésük sikerrel járt; erről a századforduló táján az egylet titkára így számolt be évi jelentésében: „Gon­doskodva lévén a szórakozó helyek szokásos sa­lakjainak távoltartásáról, egyleti pályánk a főváros művelt középosztályának és a rangos és pénzes felsőosztálynak kedvelt, sűrűn láto­gatott találkozó helye.'" Az egylet működéséről azt írták, hogy „összekötő kapcsot létesített a különböző társadalmi osztályok között." Ez azonban csak az uralkodó osztályokra értendő, mert másutt ezt olvashatjuk: „Az egylet külön jégpályát tart fenn a tavon a szegényebb nép­osztály részére, ahol néhány fillérért, sőt, in­gyen, bárki korcsolyázhat." Ez az alamizsna­szemlélet nem éppen hízelgő az egylet ve­zetőségére. Mindazonáltal el kell ismerni, hogy az egylet a korcsolyázó sportban nagy ered­ményeket ért el. Európai nívóra emelte a hazai jégsportot és sok kiváló versenyzőt nevelt (Földváry Tibor, Kronberger Lili, Méray Horváth Zsófia műkorcsolyázók; Péczeli Andor, Mannó Miltiades, Wampe­tics Imre, Pajor Imre gyorskorcsolyázók; Rotter—Szollás páros műkorcsolyázók stb.), akik nemzetközi versenyeken is sikerrel sze­repeltek, jóllehet az északi államok ver­senyzőivel szemben nagy hátrányban vol­tak. A műjégpálya megépítéséig ugyanis átlagban mindössze 45 korcsolyanap jutott egy-egy idényre (napjainkban legalább 120 a korcsolyanapok száma), de voltak fagy­szegény telek is, amikor a pályát egyszer sem lehetett kinyitni. A korcsolyasport hívei két esztendő múlva ünnepelhetik a hazai szervezett korcsolyázó élet megindulásának centenáriumát. Az út­törő Kresz Géza — akinek nevét egy utca­név őrzi a XIII. kerületben — egy emlék­táblát is megérdemelne a Műjégpálya város­ligeti csarnokában ... 44

Next

/
Thumbnails
Contents