Budapest, 1968. (6. évfolyam)

9. szám szeptember - Idegenforgalmunk az ügyész szemével

Pestre szökött lányok Mitsem tudnak egymásról, mégis közös a sorsuk. A múltjuk, kevéske élettörténetük színhelye valamelyik vidéki kisváros vagy falu. Nem akartak ott gyökeret verni, valami más után vágytak, és elszöktek. Hátra sem nézve, mindent felejteni akarón. Pesten vannak, s a nagyváros valahogyan nem fogadja be őket. Idegenek az annyira vágyott utcák partjai között. o Szőke, rövid fiús frizurával, apró, álmos szemmel. Tizenhét éves Sz. Piroska. Hajdúsági faluból jött. Riadtan és bizalmatlanul felelget, már majdnem sírva kérdezi: — Ugye, maga nyomozó? — Miért? Csak nem követett el valamit. . .? — Nem. De anyám biztosan kerestet, és haza akar vitetni. Amikor megnyugszik, már beszédesebb. Elmondja, hogy kertészetben dolgozott. Unta a palántázást, a sok gyomot, a kezét feltörő kapanyelet, és a korai felkelést. „Olyan szörnyű volt ott élni. Csak forróság, eseménytelenség, unalom." És a gyakran italozó papának hirtelen „eljárt" a keze. Elég volt. — Van szakmája ? — Nincs. — Most hol dolgozik? Sokáig hallgat. — A Gabi szerez nekem munkát. — Milyen Gabi? — A másik nevét nem tudom. De rendes fiú, tessék elhinni. Elvitt már egyszer a Híradó moziba is. Három hete van a fővárosban. Két éjszaka a Széchenyi-hegyen aludt, aztán talált egy ismerőst, és most ott lakik. Nem keres, a pénze fogytán. Nem lenne jobb mégis hazamenni ? Dacosan, eltökélten rázza a fejét. — Soha. — És itt mihez kezd ? — Majd lesz valahogy. o A ferencvárosi szoba pici, poros ablaka világítóudvarra néz. A dohos szagú helyiségben két vaságy, a dísztelen falra valaki felrajzszögezett egy újságból kivágott Mastroianni képet. Itt lelek R. Liviára. Azzal foglalatoskodik, hogy egy tavalyelőtti nyári ruhát alakítson a jelenlegi divathoz. Ismerőst vél felfedezni bennem. — Jé, Feri, ugye, mi Szegeden találkoztunk ? — és emlékezőn ráncolja homlokát. — Nem hiszem — mondom —, és különben sem Ferinek hívnak. Tágra nyitott szemmel tűnődik és fejéhez kap: — Persze, hisz neki szemölcs volt az állán. A kedélyes beszélgetés tovább tartana, ha néhány kellemetlen kérdésre nem kellene válaszolnia. Ekkor már komor és kimért. Kicsit még büszke is. — Mi van abban, ha valaki fellázad a sorsa ellen — kérdi támadón. — Semmi, csak értelmesen lázadjon. — Ez az — hagyja jóvá. — Érettségiztem, majd adminisztrátorkodtam egy vállalatnál. Egész nap számok, intrikák és főnököm hangja: „Livia, nem gondolja, hogy sokat feketézik munkaidőben." S mindezt havi ezerkétszázért. A városban volt egy kis színház, három presszó, semmi több. Én pedig nem akarok úgy élni, hogy megpenészedem egy irodában; vasárnap a barátnőmmel a korzón sétálok s bámulnak a fiúk, mi viszont. Anyámék erővel férjhez akartak adni. Hát igen. Gyerek, mosogatás, főzés. Fogtuk magunkat Gizivel és jöttünk. — Gizi kicsoda ? — Barátnőm. — ő is itt lakik ? — Már nem. — Hát? — Nem avatkozom a dolgaiba. Ö tudja. A házmestertől tudom meg, hogy Giziékhez néhányszor kocsin jött egy idősebb férfi. Azóta már Gizike kijelentkezett onnan. S az érettségizett, irodai munkától viszolygó lány sem dolgozik. A háziaknál takarítgat, mos és viszi reggelenként a kisfiút az óvodába. o Friss jövevény. Még nála a bőrönd, azon ül. Körülötte a Teleki tér bódéi, felette a csillagos ég. Késő este van. A bemutatkozásnál ennyit mond: Ilona. — Kire vár? — Senkire. Most érkeztem a vonattal. — És hol alszik? — Még nem tudom. — Nem fél? A fejét rázza, de nagyon bizonytalanul. — Mit akar itt Pesten? — Élni, dolgozni. És odahaza ? Nem lehet. A „miértre" sokáig nem válaszol. Végül enynyit: — Anyu kórházba került és a mostoha apám erőszakoskodott velem. Megmondtam anyunak, de nem hitte el. Aztán mégis szólt a férjének. Látja, meg is vert. A világító neon felé fordítja arcát. Kék foltok vannak a szeme alatt. Tizennyolc éves. Szakmája, lakása, állása nincs. Csak egy bőrönd, három ruhával és egy zipzáras pénztárca, benne kétszáz forint. — Gondolkozott már azon, hogy itt mihez kezd? Halk a hangja: — Még nem tudom. o Az orvos felesége nem masszírozta még el jól a krémet az arcán. Leültet az előszobában, ujjai szüntelenül mozognak és ridegen ennyit mond: — Itt várja meg, leszaladt húsért. Bemegy a szobába, nyitva hagyja az ajtót, valahonnan a tükör elől kérdezi: — Maga az a boltos fiú ? — Nem kérem, én valószínűleg egy másik boltos fiú vagyok. Alaposan megvizsgál, amikor visszajön. Az ajtóban kulcs csörren. Egy óriási szatyor és egy vékony lány „érkezik". H. Borbála tizennyolc éves és két kicsi tintafolt-szerű szeme van. Csak akkor kezd beszélni, amikor kettesben maradunk. — Maga vár egy boltos fiút? — Nem várok. Senkit sem várok. — Elpirul, nagyon zavart. Borbála Vas megye egyik falujából jött, adminisztrátor volt, de csak nyolc általánost végzett. Ez nem lett volna baj, ha nem jön közbe az a boltos legény. Fél évig jártak együtt, voltak benn motorral Szombathelyen is. A fiút elhelyezték és nyoma veszett. Borbála várt néhány hónapot, aztán a fővárosba költözött. Azt mondja: — Nagyon szégyelltem magamat. — Miért? — Mert mindenki azt hitte, hogy „olyan" vagyok. Érti? Olyan. — Egyszóval bukott lány. Nem néz fel. — Igen. Néhány gyerek rám is kiabált. És az asszonyok olyanokat terjesztetlek rólam, hogy sírni tudtam volna. Anyám se hitt nekem. Az apám a szomszédok szeme láttára vert meg és azt ordította: „Takarodj a házamból, te ringyó!" Az anyja csomagolt be neki, s háromszáz forintot dugott a zsebébe. Néhány nap után találta meg mostani állását, „cselédlány" lett. — Mi lesz magával? Sokáig hallgat és töpreng. — Nem tudom. De az biztos, hogy nem megyek haza. Soha. © Fekete cs nagy ir.andulaszeme van. Olyan hivalkodó és „beszédes" a mozgása, mint aki mindent külsőségeivel akar elérni. Az apja agronómus, ő alsótagozatos tanítónő volt Tolnában. Egy éve van Budapesten, a VI. kerületben lakik albérletben. Hárman élnek egy szobában. — Untam a pályámat. — Az rendben van. És a szülei mit szóltak? — Természetesen felháborodtak. Anyám öngyilkossággal fenyegetőzött, beszedett három tablettát, de csak jól aludt tőle. Láthatóan nem izgatja az ügy. — Itt is lehet unatkozni. Csak emiatt jött el? — Nem. Azért éljek, hogy buta kis kölykökkel mérgelődjem ? Mondja meg nekem őszintén. Húsz éves vagyok, nekem is jár valami jó. — Jár. És elérte, amit akart? — Félig-meddig. — Talált megfelelő munkát? — Nem a legjobbat, de majd. — Ezt hogy értsem? — Két héttel ezelőtt még modell voltam egy hires fotósnál. Nem volt rossz éppen. Mondja a „híres" fotós nevét, de én hiába gondolkodom, soha nem hallottam még róla. — És most? — Most egyelőre statisztálok. De valamelyik nap beszélgettem a rendezővel. Azt mondta, lehetséges vagyok, lát bennem fantáziát, csak figyeljek és tanuljak a színészektől. + Csakhogy ez az egész ügy nem ilyen egyszerű. Ha az ő érdeküket nézzük, akkor azt kell mondanunk, hogy olyan utat választottak maguknak, amely tele van veszéllyel. Nemcsak szokatlan helyzetbe kerültek, de ellenőrizetlenül rendezetlen körülmények közé is. Olyanok közé, amelyek nincsenek jó hatással az ember életére, se fizikai, se erkölcsi értelemben. A nagy városok jellegéből fakadóan, az élet perifériájára mindig az olyan emberek kerülnek, akik „fegyvertelenebbek". Lakni, enni és dolgozni kell ahhoz, hogy egészségesen és tisztességesen állhassunk a mindennapok talaján, és történetünk hősei sem kivételek ez alól. Körülményeikből fakadóan könynyen az utca prédájává válhatnak és válnak is. Sajnos, ezen még csodálkozni sem lehet. El kellene már gondolkoznunk a többi között azon, hogy az ilyen lányok (kiszolgáltatottságuktól függetlenül) veszélyesek is. A nagyváros morálja minden jószándék ellenére is kusza, s ők idővel még kuszábbá teszik. Egyszerűbben szólva: rontják. Gondban van velük a város és ők gondban vannak'a várossal. Nyugtalanító ez. De ha csak „ennyiben maradunk", nem sokat érünk vele. Hankóczi Sándor 24