Budapest, 1968. (6. évfolyam)

9. szám szeptember - Fazekas János: Ezek a fiatalok

Ezek a fiatalok — Hallotta a Kati esetét? Bólintottam. Igen, valóban hallottam; titokban esküdött meg egy fiúval, mindketten negyedéves egyetemi hallgatók voltak akkor. Katit mindig nagyon szerény és félénk lánynak ismertem, rendesnek, szorgalmasnak, okosnak. Nem értettem az egészet. Az esetet azonban hamarosan feledtem, nem jutott időm, sem kedvem a furcsa történet kibogozására. Ad acta tettem az egészet. Szaladt velem az élet más partok, más problémák felé. A fiúra is emlékezem. Valahonnan Szabolcsból lőhetett, ahol olyan furcsán, de dallamosan keverik a magánhangzókat. Bősz egyetemista koromban mindig azon gondolkoztam, hogy valahonnan innen kellene megújítani a magyar nyelvet. Kiirtani néhány ezer szóból az e-betűt és . . . helyébe ... na jó. Szóval ismertem a fiút is. De hogy milyen volt, már mint a természete, ha megfeszülök se tudok róla semmit mondani. Tán legfeljebb annyit, bár ez is csupa feltételezés: zárkózott volt. — Na, ha ismeri az esetet, akkor ... De ismeri Katit is, nem volt nála szófogadóbb, rendesebb gyerek. Ő volt az egyetlen gyermekünk, a szemünk fénye, amit csak szemeszája megkívánt, azt megadtuk neki. A széltől is óvtuk. Volt ruhája két szekrényre való is. Én is mindig szerettem a ruhákat, tőle sem akartam megvonni ezt a kis örömet. Mindent megadtunk neki a férjemmel, igaz, volt is miből. Szerencsés gyerek volt. Bálba vittem. Olyan ruhákat csináltattam neki, hogy az maga volt a költemény. Udvarlók tömege vette körül. Csinos fiúk! Ragyogó jövőt képzeltem neki. Jó gyerek volt Kati. Elég bizalmas is hozzám. Bár a férjemmel valamivel bizalmasabb volt, mint velem. Egy lány legyen mindig az anyjával a legbizalmasabb. Nem igaz? Szóval egy kicsi hálátlanság is volt benne. Ez hiba. De nem olyan nagy hiba. Hogy mért akart mindenáron tanárnő lenni, különben az is lett, mert makacs is volt. Ott ismerkedett meg az egyetemen ezzel a ... a fiúval. Amikor bemutatta, csak összecsaptam a kezemet: — Te jó isten! Neked ez a fiú tetszik?! A következő hetekben csak az apjával sutyorogtak együtt. Minduntalan azon kaptam őket, hogy titokban sugdolóznak. Szinte éreztem, sejtettem, hogy valami végzetes dolog közeledik, sírhatnékom volt folyton. Egy napon aztán be is igazolódott a sejtelmem. Egyszercsak elém állt Kati, meg az apja, mert az apját mindig meg tudta főzni, mert temperamentum, határozottság, az semmi nincs az apjában. Szóval elém állnak, hogy a fiú szombaton eljön és megkéri Kati kezét. Én sírógörcsöt kaptam. Gavallérokat álmodtam én Katinak, nem egy tuskót, egy tuskót, akiről később kiderült: amellett, hogy egy fikarcnyi udvariasság, finomság nincs benne, még erkölcstelen és fennhéjázó is. Az ember sohasem tudhatja, kinek neveli a lányát. Ez az asszonyok sorsa és ez az igazság. Aztán persze engem kiiktattak a dologból. Miért is ne! Pláne ha még az apja is arra biztatja: a mai fiatalság önálló! Ezt tanítják már az óvodában is. Ezt tanítják az iskolában, ezt hirdetik az újságok, a rádió, a tv, minden ezt hirdeti. Hát erre aztán sikerült megtanítani őket. így történt, hogy az én drágalátos Katikám titokban esküdött meg a fiúval. Egy esztendeig nem mertem társaságba járni, még színházba sem, még moziba sem. Strandolni is inkább kijártam Csülaghegyre. Újjal mutogattak rám az emberek. — Egy nyomorúságos albérleti szobában laktak. I.aktak? Tengődtek, a tanári fizetésből. Tanári fizetés? Mi az? Annyi mint a semmi. De milyen az anyai szív. Az mindig jó bolond. Jó bolond, az biztos. Az mindig megkönyörül a megtévedt gyermekén. Én magam mentem el hozzájuk. Nem bírtam nézni tovább a kínlódásukat. Gyertek — mondom — nálunk van úgyis négy szoba, lakjatok nálunk. Meg kellett tennem, ezt parancsolta valami itt belül, ezt parancsolta a csupa önzetlenség, még akkor is, ha tudtam, hogy egy olyan embert viszek a házamba Katival együtt, akit ki nem állhatok. Kati a nyakamba borult, megölelt és sírt. — Megyünk anyukám — mondta. Az a tuskó férje meg képzelje mit mondott: — Kati, te csak menj szépen, én majd megleszek magamnak. Már első pillanatban ellenszenves volt ez a fiú nekem, hát most beigazolódott minden: csak ezzel is gyötörte Katit, hogy nem akart hozzánk költözni. Szegény kislányom lefogyott, átsírt napokat, beteg lett. Nem is csodálom. Hogy egy férj azt követelje egy feleségtől, hogy csak maradjon a piszokban, a nyomorúságban, hát ebben bele is lehet betegedni, az biztos! Végre a férjem ment el értük. Mint később megtudtam, képzelje az a tuskó mit mondott: — Költözünk Sándor bácsi, de csak a maga kedvéért. Hogy valakit egy dohos szobából egy ragyogó négyszobás lakásba úgy kell erőszakkal beköltöztetni! Hát megáll az ember esze! Pista. Na látja, most mondtam ki először a vejem nevét. Ö sohasem mondta, hogy anyuka, egyszerűen Kati néninek titulált. Az udvariatlanság netovábbja! Szóval Pista úr gőgösen járt-kelt a lakásban. Nem szólt egy szót sem. Semmi ajándék sem Húsvétra, semmi ajándék Karácsonyra, semmi a névnapokra, csupán csak a születésnapokra. — Mondom a lányomnak: te a Pista neked sohasem vesz ajándékot? Kati meg csak mosolygott. S azt mondta: nem baj anyukám, Pista másként mutatja ki a szeretetét. Másként? Nevetséges. Én tudtam, hogy valami eszi, rágja belül Katit. Egy ferj, aki még csak ajándékot sem vesz a feleségének! Ha szóltam ezért Pistának, gorombán felelt. Nekem, aki négyszobás lakásba hoztam a nyomorúságból. Mindennel elláttam őket, de a hála, az sehol. Azaz hogy volt hála: Pista nem beszélt hozzám. Bezárkózott önmagába. Nem szerette az otthonát. Későn járt haza. Hát hova jár egy férfi késő estig, ha nem jön haza. Biztosan nem a gyerekeket tanítani az iskolába. Katikám meg egyre csak fogyott, fogyott. Megint olyan lett, mint az ujjam. Gyakran kaptam azon, hogy sír. Előttem ugyan le nem tagadhatta, hogy sírt, hisz látszott a szemén. Egyszer aztán nem bírta tovább a szenvedést, a nyakamba borult: — Anyukám, azt hiszem, Pista megcsal engem. — Azt hiszed ?! Te bolond lány. Te naiv. Én biztos vagyok benne! Nem tudom érti-e, az ilyesmit az ember megérzi előre. Én megéreztem. Egy este aztán minden bebizonyosodott: Pista egy nővel, olyan barnácska cica volt, együtt andalgott az utcán. Kati szegény elájult. Hiába bizonygatta Pista úr, persze nem nagyon meggyőzően, hogy egy kolleganőjével találkozott véletlenül, semmi az egész. Persze véletlenül már nem tudom hányadik este későn jött haza. Azt meg ne magyarázza, hogy nem bírja a légkört a családban. Légkört. Ha pedig nem bírja, annak valami okának kell lenni. Az ok pedig ott volt: a csinos kolleganő. Akkor nagyon összevesztek Katival. Egykét szavam persze nekem is volt. Pista úr pedig fogta magát és csomagolt. Egyszerűen elköltözött. Kati idegrohamot kapott. Szóltunk az orvosunknak. Kész volt a lány, csak reszketett, mint akit a hideg lel. Aztán én cselekedtem! Elmentem az egyik ismerős ügyvédünkhöz. Ha valami elromlik, jobb annak minél hamarabb véget vetni. Örök igazság ez. Nem igaz ? Az ember nem hagyhatja egyetlen lányát benne a bajban. Nem kényszerítheti arra, hogy éljenek házasságban, amely elromlott. Pláne olyan emberrel, aki nem hozzávaló, és minden finomság hiányzik belőle. Igen ám, így gondoltam én. De Kati, az nem!! Mert a mai fiatalság önálló. Nem kell már a mai fiatalnak a szülői gondoskodás, a szülői szeretet. Rohan a vesztébe, egyedül, ész nélkül, makacsul. Mert Katinak egy szép napon hűlt helyét találtuk. Elköltözött Pista úrhoz. Féléve ennek. Mondják, hogy azóta turbékolnak, mint a galambok, de én tudom: nem lesz jó vége ennek. Érzem én, az én érzéseim sohasem csalnak. — Hát ezt tette Kati. Mert a szülői gondoskodás semmi nekik. Erre tanítják őket az óvodában, az iskolában! Erre tanítja őket a rádió, a tv, meg az újságok is: a hálátlanságra. Ezt írja meg. Fazekas János 12