Budapest, 1968. (6. évfolyam)

9. szám szeptember - Szamos Rudolf: A Gellérthegy legendája

\eg\f legendája kolt Krőzus, akivel, ha az utcán találkozom, két forintos kopott koldusnak nézem. Úgy jártam, mint gyermekkorom egyik mesehőse, aki olyan erős mágnesre bukkant, hogy az még a Vas nevű embereket is vonzotta. Engem is vonzott a furcsa figura. S míg a villamos megállóban várakoztunk, magyarázóan megjegyezte: kicsit rendetlenség lesz nála, mert most jött a személyvonattal Szentgotthárdról, és már tíz napja nem járt „pesti lakásán". Az ápolatlan öregnek, némi fintor kíséretében, tág helyet hagytak a villamos utasai. Talán attól féltek, ha hozzájuk ér, bepiszkolja őket. Az Erzsébet-híd budai hídfőjénél szálltunk le, és a Gellért-szobor alól hulló vízesés melletti lépcsőkön indultunk fölfelé. Előttem ő, kinek még nevét se tudtam, fürgén kaptatott a kopott fokokon. Az első pihenőre a hegy névadójának szobra előtt állt csak meg. Ziháltam és ő felszabadult boldogsággal mutatott alá a Dunára, a hídra, a házakra: szép mi ? Két karját szélesre tárta, mintha csak magához akarná ölelni mindazt, amit szépségben befoghat innét a tekintet. Azután vezetett tovább az egyre szűkülő ösvényeken. Az egymásnak támaszkodó sziklák ritkuló bozótjában már elhagytuk a Rudas-fürdő vonalát, amikor váratlanul két kőkolonc egymásra billent tövénél megállt. Közölte: megérkeztünk. Itt van pesti lakása, itt fenn, ebben a szikla-oduban. Rozzant deszkalap volt az ajtó, s az öreg mint valami Valpurgis éjből ide szabadult törpe mondogatta : „Szezám tárulj. .. Szezám tárulj", s közben a deszkalapot félre tolta. Kicsoda maga ? kérdeztem. A hangom ingerült volt, ezt érezte is, mert ajtónyitogató játékos öröme lelohadt és válaszában az ingerültség miatti szomorúság bujkált: „Ember vagyok", mondta büszkén. „Boldog ember .., akar még többet?" Nekem a hegy lett. Ember, aki a heggyé változott. A hegy, ki emberré alakult át. Lent a Duna. Csónakok és hajók. Az Erzsébet-híd ezüst ívén sárga hernyóként másztak a villamosok. „Tudja hol van ?", s a kérdés visszarántott a valóságba. Nem várt választ, s folytatta: jobb is, hogy nem mondtam ki, hogy a Gellérthegyen vagyok, mert mit is mond egy név. őt például W. Sándornak hívják. Tíz éve nyugdíjas, senkije sincs. Tíz éve a szentgotthárdi szociális otthon lakója. Megmutatta személyi igazolványát, ha nem hinném. Mindene megvan odalent, de hiányzik ez a város. Ezért valahányszor a postás megviszi nyugdíját, a legközelebbi személyvonattal, mert arra kedvezményes jegye van, jön Budapestre, és míg pénze tartja él, — mint mondja: fürdik a városban. Lakhatna másutt is. Szép szállása volt Pesten. S míg mesélt, az odu előtti lapos kőre ült. Tarisznyáját, pontosabban a nadrágszíjon lógó cserepes bőrű aktatáskát maga mellé rakta. „Hát van ennél szebb ? Van ennél fájóbb?" szakította félbe saját mondókáját, miközben kezét áldón, majd mágikus átkot osztón a mélyben tükröző folyó, vagy város fölé tárta. Ujjai hol simogatni, hol görcsökbe rángón rombolni vágytak. Minden elpusztult, ami odalent volt, — mondta. Lakás, ifjúság, szerelem, család, múlt... Csak ez maradt meg. A barlang, • ez a hegy még megvan. S ha engem érdekelne, miért ragaszkodik hozzá, nem titok: ő is a túlbuzgóság áldozata lett, mint alattunk a várost intő kezét magasba emelt névadó ... Mert igenis fontos a név. Észrevettem-e már, hogy a budai hegyek zöme embernevű. János, Mátyás, Márton, Ferenc, Ilona, Gellért ... Már a puszta névadással is megszelídül a zord természet. Ezzel szinte az emberi név emberré teszi a hegyet is, és máris Ágoston István felvételei