Budapest, 1968. (6. évfolyam)

9. szám szeptember - Szamos Rudolf: A Gellérthegy legendája

Szamos Rudolf A Gellért Alattam dörmög az utca. Autók, villamosok és a járdákon a gyalogos hangya-nép, végeláthatatlan sorban áradnak ide-oda, szüntelenül. A várost kettészelő kelet-nyugati sugárút sem nappal, sem éjjel nem ismeri a csend nyugodt perceit. Fülembe ivódott már a zaj, mely lomhán hullámzik a Rákóczi utat szegélyező házak falai között, mint függőleges partok mélyén zúgó folyó. Az erkélyről, az úttengely nyugati végén, szeszélyes szikla-hegy zárja a kiáltást. Naponta nézem, és évek óta rögzítődött belém a kép, a hegy. Elmúltam húszéves, és amióta a város mértani tengelyében élek, csak békaperspektívából szemlélem a Gellérthegyet. Évente egyszer-kétszer, leginkább külföldi vendégeimet felviszem a Citadellához, a Szabadság szoborhoz, és olyankor madártávlatból gyönyörködünk a kitáruló körképben. Valaha gyalog jártam a sziklás ösvényeket. De évtizedekkel ezelőtti emlékük elmosódott már. Szokványos, gyakran fellengzős képzetek rögződnek az emberben. Egy időben — minden bizonnyal egy riói képeslap hatására —j mindenáron a délamerikai nagyváros romantikus Cukorsüveg csúcsához hasonlítgattam a Gellérthegyet. S mit tudtam róla? Holmi kisiskolás szöveg, amolyan vulgáris útikalauz magyarázat volt minden ismeretem, amit úgyszólván minden pesti elmond, ha idegen előtt büszkélkedik városával, mert a hegy nacionáléja röviden ennyi: „A Gellérthegy a Duna jobb partján terül el, szinte Budapest földrajzi középpontjában. Magassága 224 méter. Bizarr dolomit sziklái 35 fokban dőlnek észak-keleti irányban. Alkotó eleme az oligocén-kori breccia, budai márga és kiscelli agyag. Keleti tövén húzódik északdél felé a termális törésvonal, melyből hévforrások törnek elő..." Ennél többet nem mond az Új Magyar Lexikon sem. A szeszélyes alakú sziklahegy, melynek keleti lábát a Duna mossa, évmilliókig volt, csak úgy személytelen létezésben, mint minden, míg az ember birtokba nem vette. A Gellérthegy nem lett szent az emberi képzeletben, mint Athos hegye, vagy szellemi öccse a dunántúli Pannonhalma. S hogy most, amikor szerves részévé vált immár a városnak, hova kitűnő utakon rendszeresen autóbusz közlekedik, mégis a legendák hegyének fedezhettem fel: egy vén csavargónak köszönhetem. Legenda profana — közönséges, vagyis hétköznapi legenda lehetne a hegyhez vezető mai utam címe. Minden a békaperspektívában, idelent a Rákóczi úton kezdődött. Meleg júliusi délután volt. Az Otthon Áruház mellett van egy kis büfé. A környező áruházak rakodómunkásai és sietős járókelők járnak ide: sörre, fröccsre és elvétve narancslére. Alacsony, ráncos arcú öregember támasztotta a könyöklőt. A hőségben különösen feltűnő volt bokáig érő kopott katona köpenye, melyről hosszas vizsgálódás után sem lehet ma már megállapítani, hogy a negyedszázada Európában pusztított háború melyik hadseregének uniformisa volt. A beszélgetést ő kezdte. A meleget dicsérte, mert kihajtotta csontvelőjéből a téli dermedést. A külső és belső meleg élteti, és ezért issza most is tisztán a bort, hogy hetvenöt éve keringő vére „meg ne aludjon". Eleinte csak hallgattam és a válláról nadrágszíjon alácsüngő kopott aktatáskát néztem. Tudom-e, ki a boldog ember mostanában ? A kérdés váratlanul ért. Kénytelen voltam szemébe nézni. Ekkor döbbentem rá: valahonnét ismerem ezt a kerekfejű vén csavargót. Minden összezavarodott a fejemben. Távoli és közeli múltat kutattam emlékeim között. Dönteni képtelenség volt. Ugyanúgy találkozhattam vele Victor Hugo Nyomorultak-jai között, mint a Rákóczi út forgatagában, vagy valamelyik sarki talponálló nagyon is vegyes közönsége között. „Én vagyok fiam a boldog ember" szólalt meg, szinte önmagának adva választ. A kor, melyben élek, nem kedveli különösebben a romantikát. Az ilyen rendhagyó figurák nem valók a mi kissé talán túlságosan is megszervezett társadalmunkba ... És újra szólt, mintha nem értettem volna válaszát: ő az egyetlen boldog ember. Ha ötven évvel ezelőtt élnék, vagy abu-Szimbel sziklás homoksivatagában vándorolva találkoztam volna vele, világtól elfordult magányos remetének tartanám. Ám a büfébe áradó kinti zaj még az ábrándozást sem tűri el egy nagyvárosi utca szélén. Kétkedően néztem rá. S közben pillanatok alatt térült-fordult; tiltakozásra se maradt időm, máris elém rakta a vendég-barátság poharát. „Azt hiszi bolond vagyok ?", kérdezte kuncogva és amúgyis apró szeme huncutul villant felém. Nem, dehogy hiszem, tiltakoztam. Aztán meghívott lakására. Tiltakoztam, s felötlött bennem a Ceglédi úti „hizlalda", az Auguszta telep roncs maradványa, a Cséridomb, a régi Jeruzsálem, a deszkákból és hullám-lemezekből összetákolt viskók képe a lágymányosi Duna-parton. Számomra túlságosan is jól ismert negyedei voltak ezek a városnak. Nem is a szegénység riasztott most, hanem a régi emlékek. „Közel lakom", biztatott a kisöreg, mert gondterhes arcom láttán megérezte: oda, az ég tudja hová, a város szélére mennem nem akaródzik. Az ajtóhoz húzott, és túlmutatott a nyüzsgő utcán, fel a hegyre, mely szürkés pára-fátylat húzott magára a délutáni melegben. „A Gellérthegyre?" Szaporán bólogatott: oda bizony, oda. Ki ez a Harun al Rasid, egy negyedszázados katona-köpenybe bur-